2014. szeptember 30., kedd

Szeptember végi vegyes emlékeztető

Volt egy kis biciklizés a jógásokkal. Ezen az úton, a gáton bicajozok nap mint nap, de kellemesebb, ha többen vagyunk. A gát aljában éppen egy kis bemelegítő mozgáshoz készülődünk.

 A kis csapat egy része.
És nehogy leadjunk valamit a rengeteg mozgással, ettünk egy kis haltepertőt.
Ez már másnap készült. Mivel ilyen gyönyörű idő ki tudja meddig lesz még, elvonatozunk Pestre, és megnézzük a Budai Várat, de főleg a Mátyás templomot, mert már nagyon régen tervezzük.
 Lélegzet elállító.
 Mit megdolgoztam vele, míg hasonlítani kezdett. Mármint a faliképemen, amit három éve varrtam.
Ez a belső ablak volt az utolsó kép, addigra lemerült az aksim. Pedig de szerettem volna a Várbazár nyilvános WC- ajtajának a belsejét lefotózni! Egy mondat öt nyelven a várról, mikor ki építette. Pont annyi idő elolvasni, míg kipisilem magam. Remek ötlet.
Gyönyörű nap volt. Többször fogunk felülni a vonatra, elvégre nyugdíjas jegyünk van, és ilyen szépségekért érdemes.

Ez pedig a bizonyság, hogy már a Vadóccica se olyan vadóc. De megkülönböztetni nem tudom őket. De nem is fontos.













2014. szeptember 23., kedd

A megújult diósgyőri vár.

A diósgyőri vártól légvonalban kb két-három kilométerre nőttem fel. Oda jártunk számháborúsdit játszani. Akkortájt egy-két ember kalapálta a köveket, a kutya se törődött velünk, ha legurulunk  a köveken. Az évtizedek alatt nagyot fordult a világ, és most, hogy átadták a felújított várat, újra megnéztük. Mit mondjak lenyűgöző. Csak azt nem tudom, hogy a felújítási költség végén az a 272 forint mire ment el. Érdemes a képekre rákattintani, de főleg elmenni és megnézni.
















2014. szeptember 18., csütörtök

Örökbe vagyunk fogadva.

 
A dolog úgy kezdődött, hogy megjött Zoltán, ült a kertben, ölében egy kismacskával, aki úgy törleszkedett, hízelgett, hogy majd felborította székestől. Leesett az állam, mert Zoltánt egy vízilóval az ölében még csak el tudnám valahogy képzelni, de macskával...
-De aranyos kismacskád van-mondja ő.
-Nekem macskám? Nem te hoztad? Nem, ő is most látja először.Letelepedtem melléjük, átmászott hozzám, és úgy dorombolt, úgy dagasztott az ölemben, mintha itt született volna. És ilyen szemekkel nézett rám.  
 
 

 ...és ilyen szép rajzolatú a bundája.


Hát  lehet nemet mondani egy ilyen jószágnak? Került egy tányér neki, meg egy kis husi, tejecske,  és mikor azt mondtam neki, hogy a házba nem jöhetsz be, megállt a teraszajtó előtt.
 
Aztán két nap mulva nem volt sehol. Kérdeztem a szomszédasszonyt, nem látta-e. Az a te macskád? Én etetem. Aztán kiderült, hogy még eteti másik két szomszédasszony is, vagyis akárkihez dörgölődik, akárkinek dorombol. Egy afféle uccacica. Ez lett a neve. Aztán tegnap este megoldódott a rejtély, hogy hogy bír ennyit enni. Először csak elrohant ahogy meglátott. Öt perc mulva jött, és dörgölődött a lábamhoz. Ez hülye gondoltam. Aztán egyszerre jött a két tökéletesen egyforma cica, nyilván testvérek. Csak az egyik barátságos, a másik meg nem. No ha a másik is barátságos lesz, hogy fogom én őket megkülönböztetni, nem tudom. Most úgy állunk, hogy az Uccacica ha azt hiszi, hogy nem látom, odaengedi a tálhoz a vadócot, de ha látja, hogy látom, akkor elzavarja.  
Három nappal később. Vadóccica mint az őrült kering , de nem mer közelebb jönni. Mire összeszedi a bátorságát, Uccacica mindent megevett. Ilyen az élet drágám, aki enni akar, ne legyen félős.