2016. június 17., péntek

A Zempléni kalandparkban

Mit kivánjon az ember lánya a 69. szülinapjára? Hát egy kis izgalmat. Mióta lecsúsztam a telkibányai kalandpark drótkötelén, azóta izgat, hogy a zemplénin is le kéne. Most jött el, hogy az idő is jó, nem esik, mert mostanában szinte minden nap esik, vagy eseget, szép is a határ, amerre megyünk térdig ér a kukorica, napraforgó, minden virul, burjánzik. Tehát már csak menni is öröm.

Az idő remek, az utat ismerjük, mármint Zoltán,  a célpontot meg látjuk, mert elég feltűnő. Meglepően kevesen vannak ahhoz képest, hogy azért kellett második lecsúszópályát kiépíteni, mert hosszú volt a várakozás.
 
A térképen látható, hogy mennyi minden van, és mennyi minden épül még, meglep, hogy kápolna is van. Nocsak. Aki belehal az izgalmakba, azt helyben eltemetik, és misét mondanak érte. De nem, a kápolna, és a trianoni emlékmű sokkal régebbi, mint a kalandpark.
 
 
A jegyeket lent megvesszük,  fél évig felhasználható, de nem, most akarom. A libegőről látszik, hogy épül a nyári sípálya, és a gyerekek a mozgó járdán viszik a hófánkokat, ami olyan, mint amivel a strand csúszdáin lehet lecsúszni, de ez a pálya a hegy mögött van. Látunk viszont egy repülő szarvasbogarat, ötven éve nem láttam még földön se, nem levegőben.
 
Felmegyünk a kilátóba, és megnézzük a várost,
és a kötélpálya kiindulását. az eleje még látszik a drótkötélnek, de tuti van vége is.
Aztán lemázsálnak, és a sulyunk szerint megkapjuk a felszerelést, ránkcsatoljáka cuccot, amin ülni fogunk, és kapunk egy jó nehéz szerkentyűt, amit majd felraknak a kötélre. Zoltánt öltöztetik.
Aztán a cuccal felgyalogolunk a lépcsőn, jó hogy van pihenő.
Aztán felpakolnak, lógunk kicsit, valahogy így
aztán a lámpa zöldre vált, kattan egyet és repülünk. Egyszerre, de Zoltán megelőz, mivel nehezebb. A gyomrom valahol fenn maradt, és nagy a szél, de mire felfogom, hogy ez nem szél, hanem a légellenállás, és a madaraknak ezt minden repüléskor le kell küzdeni, addigra lassulunk, a mélypontról nem a gravitáció, hanem a lendület visz, most már a szemem is ki tudom nyitni, lent iciri piciri emberkék az iciri piciri telkecskéiken, nézelődnék még, de már vége. Kész. Dehát én még most kezdeném élvezni. A segtő kicsomagol, leadjuk a felszerelést, megnézzük az emlékművet, és ami nagyon tetszik, van akadálymentes WC. Vajjon hogy jön le ide valaki kerekes székkel? Dehát az uniós szabályok.

Vissza fel a mázsálóhoz helyes kis kabinos felvonó visz, most már van idő nézelődni.
Megebédelünk egy kis gyorsétteremben, és megyünk bobozni. Mi az nekem már a lecsúszást túléltem. Első kérdésem, hogy ketten beférünk-e a bobba, vagyunk 160 kiló, hogyne természetesen, két személyes. Mert én egyedül tuti, hogy nem jövök le. Persze, mehetünk. Na a beülés...remélem nem vette valami kandi kamera, mert az kész cirkusz volt, amit kínlódtam, hogy helyet találjak a a fenekemnek, meg a lábaimnak a Zoltán két méteres lábai közt.De sikerült, vontat fölfelé a drótkötél, élvezem a napocskát, minden remek
 
még egy selfi is sikerül, mindaddig príma, míg meg nem látom a pályát lefelé. Attól kezdve csak annyit tudok kiabálni, hogy Zoltán fékezz, naná, hogy Zoltán nem fékez, ő, a sebesség megszállottja, nyugi nincs semmi szembeforgalom, mondja ő, de nem is lehet fékezni, mögöttünk is visítanak Jézusom merre fogok kirepülni, hol fogják összeszedni a csontjaimat? Meddig tart még? Végre meglátom a piros csíkokat, vége. Ki kell mászni, de hogy? Kínomban azt is elfelejtem, hogy be vagyok kötve,  majdnem magával vonszol a bob, reszket a lábam, hol egy pad,  hol lehet itt nyugodtan meghalni?
 
Szóval a lecsúszás a kötélpályán jó jó, kicsit izgalmas, de ott csak egy csomag vagy, nem ronthatsz el semmit, és csak egy nagy zsupsz, ajánlom mindenkinek aki nehezebb 30 kilónál, és könnyebb 125-nél,  de a bob....na oda nem megyek többet.
Este még dekkolunk vagy két órát a Tisza parton, hátha lesz tiszavirágzás, de néhány kósza kérészen túl semmi.