2019. augusztus 26., hétfő


Mese a háláról és a hálátlanságról.

 

34 éve, mikor kerttulajdonosok lettünk, szinte legnagyobb vágyam volt, hogy nekem egyszer tubarózsám legyen. Ez a virág az illatával, tisztaságával, tökéletességével levett a lábamról. Sikerült hagymákat szerezni, és tanácsokat is az ültetéséhez, legfontosabb volt, hogy friss marhatrágyába kell áztatni ültetés előtt egy hétig. Semmi gond, akkor még a faluban elég sok tehén volt, Virág Béla bácsi, egy tehenesgazda csendes elnézéssel figyelte tüsténtkedésem a tehenei körül, lestem melyik emeli a farkát, hogy szaladhassak a vödrömmel a drága matériáért. Mint frissen odakerült körzeti ápolónőnek ez a tevékenységem aligha alapozta meg a jó hírnevem, de megértően fogadták furcsa viselkedésemet. A hagymák áztak, aztán a kert főhelyére a legjobb talajba kerültek, locsoltam, kapáltam, énekeltem nekik, és vártam az  augusztust, ami eljött, és elment, és a szeptember is, de az én tubarózsám sajnos virágot nem hozott. A hagymákat felszedtem, aztán következő évben kezdtem előről.  És még jó néhány év kellett, hogy belássam, a tubarózsa nem szeret engem.

 

Elmúlt 33 év, és tavaly ősszel egy szomszédasszonyom meglepett négy csomó tubarózsahagymával. Mondtam neki, nem, nekem nem kell, itt már tehén egy sincs, és az én kudarctűrő képességemet ez a virág már jó párszor csúcsra járatta, de végül csak nálam maradtak a hagymák. Egy csomót gyorsan átpasszoltam a zöldkezű szomszédasszonyomnak, akinek a keze alatt még a paradicsomkaró is kihajt, hadd szórakozzon vele. Nekem már helyem se volt elültetni, kapartam egy kis gödröt az augusztusi liliomok mellé, és bekapartam a hagymákat. Többet eszembe se jutottak, legfeljebb mikor a liliomok levelek alól kilógó leveleit a fűnyíróval megstuccoltam.

 

És most jön a zöldkezű szomszédasszonyom, és kérdezi, hogy mi van a tubarózsámmal, mert az övé már hozza a bimbókat. Tényleg? No nézzük csak. Széthajtogattam az augusztusi liliom leveleit, és láss csodát, szegény tubarózsám  sápadt nyomorú kis levelei közt hét virágszál feküdt a földön, és lapos kúszásban próbáltak valahol fényt keresni az ágaskodó bimbóknak. Szegényeknek nemhogy marhatrágya nem volt, de fény, levegő, víz se. Igaz, a jégesőtől is megvédte a liliom.

 

No amit én éreztem. Mert ha valaki tudja kényeztetni a növényeit, én nagyon tudom. Tápoldatok garmadája közt válogatok kedvenceimnek, de kapnak hetente csalánlébe áztatott tyúktrágyát is, Bioplazma levéltrágyával kombinálva. Csak ez a szegény tubarózsa nem kapott semmit, mégis kitaposta az utat a szivemhez.  És ott van a sose virágzó bugim, az épp csak vegetáló vérvirágaim, akik csendes utálattal szemlélik a többi virág tobzódását, pedig megkapnak minden jót.

 

Lehet gondolkodni. Az életben nem így van? Vannak kedvencek, akiért kitesszük a lelkünket, és azok fütyülnek ránk.  És van akit látni se akarunk, és azok mégis megtalálják a módot, hogy valahogy a lelkünkbe férkőzzenek. Hát ezt tanultam én a tubarózsától.  



2019. június 22., szombat

Mese a kis zöld ÖKO táskáról.


Volt egyszer hol nem volt, -írhatnám, de nem múlt idős a történet- a Jabil logisztikai központon túl a vasúti síneken innen az Ipari Parkban, szemben a Low and Bonar táblával van egy kis zöld ÖKO táska. Valamikor május elején figyeltem fel rá, akkortájt gombázók járták a mezőt, gondoltam az övéké. Aztán ahányszor arra bicikliztem, ott láttam a kis táskát, és elgondolkoztam, hogy milyen ellentmondás ez, hisz aki ÖKO táskával jár, az zölden gondolkozik, nem használ nylonzacskót, nem szemetel, és akkor pont a kis zöld táskából lesz szemét?! Egyszer aztán, mikor már nagyon bántotta a szemem a kis táska is, meg a sok szétdobált sörösdoboz is, elhatároztam, hogy rehabilitálom a kis zöld szatyrot, telerakom a dobozokkal, és úgy dobom a szemétbe.

Igen ám, de mikor füleit szétnyitottam, szemem elkerekedék, orrom elfacsarodék, gyomrom megemelkedék. A matéria ismerős volt, mindnyájan előállítunk ilyet, de kis zöld ÖKO táskában még nem találkoztam vele. Sovány disznó vágtában hagytam el a helyszínt, és azon gondolkoztam, hogy kerülhetett ide?! Mert nem itt látta meg a napvilágot, az tuti, hisz innen 40-50 méterre a bokros csalitos szinte hívogatja a szorult helyzetben levőt, nem ezt valahonnan ide hozták. Kamionok parkolnak az SCA előtt, csak arra tudok gondolni, hogy valamelyik sofőr volt ilyen szorult helyzetben, no de ide kell kidobni?

Azóta elég sok idő eltelt. Voltak nagy esők, áradt a Tisza, van szúnyoginvázió, de a kis zöld táska ott van, őrizve tartalmát.  Közben levágták alatta a füvet többször is, járt ott rendsodró, szénabálázó, néha arrébb kerül néhány méterrel, de a tulajdonosának csak nem hiányzik. Gondoltam, hogy ráakasztom valamelyik kamion aljára, vigyék tovább, de nincs gusztusom megfogni, ahogy senki másnak sincs.

Lehetne fogadásokat kötni, hogy vajjon hány év alatt porlik el a kis zöld ÖKO táska figyelembe véve az extrém UV sugárzást, és a nagy hőingadozásokat.

Itt a mese vége. Aki nem hiszi járjon utána. Egész pontosan menjen a Huszár Andor úton kanyarodjon a Polipack előtt, és a magányosan álldogáló kamion utánfutónál az út másik oldalán megtalálja. Virít.