Mese a háláról és a hálátlanságról.

 

34 éve, mikor kerttulajdonosok lettünk, szinte legnagyobb vágyam volt, hogy nekem egyszer tubarózsám legyen. Ez a virág az illatával, tisztaságával, tökéletességével levett a lábamról. Sikerült hagymákat szerezni, és tanácsokat is az ültetéséhez, legfontosabb volt, hogy friss marhatrágyába kell áztatni ültetés előtt egy hétig. Semmi gond, akkor még a faluban elég sok tehén volt, Virág Béla bácsi, egy tehenesgazda csendes elnézéssel figyelte tüsténtkedésem a tehenei körül, lestem melyik emeli a farkát, hogy szaladhassak a vödrömmel a drága matériáért. Mint frissen odakerült körzeti ápolónőnek ez a tevékenységem aligha alapozta meg a jó hírnevem, de megértően fogadták furcsa viselkedésemet. A hagymák áztak, aztán a kert főhelyére a legjobb talajba kerültek, locsoltam, kapáltam, énekeltem nekik, és vártam az  augusztust, ami eljött, és elment, és a szeptember is, de az én tubarózsám sajnos virágot nem hozott. A hagymákat felszedtem, aztán következő évben kezdtem előről.  És még jó néhány év kellett, hogy belássam, a tubarózsa nem szeret engem.

 

Elmúlt 33 év, és tavaly ősszel egy szomszédasszonyom meglepett négy csomó tubarózsahagymával. Mondtam neki, nem, nekem nem kell, itt már tehén egy sincs, és az én kudarctűrő képességemet ez a virág már jó párszor csúcsra járatta, de végül csak nálam maradtak a hagymák. Egy csomót gyorsan átpasszoltam a zöldkezű szomszédasszonyomnak, akinek a keze alatt még a paradicsomkaró is kihajt, hadd szórakozzon vele. Nekem már helyem se volt elültetni, kapartam egy kis gödröt az augusztusi liliomok mellé, és bekapartam a hagymákat. Többet eszembe se jutottak, legfeljebb mikor a liliomok levelek alól kilógó leveleit a fűnyíróval megstuccoltam.

 

És most jön a zöldkezű szomszédasszonyom, és kérdezi, hogy mi van a tubarózsámmal, mert az övé már hozza a bimbókat. Tényleg? No nézzük csak. Széthajtogattam az augusztusi liliom leveleit, és láss csodát, szegény tubarózsám  sápadt nyomorú kis levelei közt hét virágszál feküdt a földön, és lapos kúszásban próbáltak valahol fényt keresni az ágaskodó bimbóknak. Szegényeknek nemhogy marhatrágya nem volt, de fény, levegő, víz se. Igaz, a jégesőtől is megvédte a liliom.

 

No amit én éreztem. Mert ha valaki tudja kényeztetni a növényeit, én nagyon tudom. Tápoldatok garmadája közt válogatok kedvenceimnek, de kapnak hetente csalánlébe áztatott tyúktrágyát is, Bioplazma levéltrágyával kombinálva. Csak ez a szegény tubarózsa nem kapott semmit, mégis kitaposta az utat a szivemhez.  És ott van a sose virágzó bugim, az épp csak vegetáló vérvirágaim, akik csendes utálattal szemlélik a többi virág tobzódását, pedig megkapnak minden jót.

 

Lehet gondolkodni. Az életben nem így van? Vannak kedvencek, akiért kitesszük a lelkünket, és azok fütyülnek ránk.  És van akit látni se akarunk, és azok mégis megtalálják a módot, hogy valahogy a lelkünkbe férkőzzenek. Hát ezt tanultam én a tubarózsától.  

Mese a kis zöld ÖKO táskáról.

Volt egyszer hol nem volt, -írhatnám, de nem múlt idős a történet- a Jabil logisztikai központon túl a vasúti síneken innen az Ipari Parkban, szemben a Low and Bonar táblával van egy kis zöld ÖKO táska. Valamikor május elején figyeltem fel rá, akkortájt gombázók járták a mezőt, gondoltam az övéké. Aztán ahányszor arra bicikliztem, ott láttam a kis táskát, és elgondolkoztam, hogy milyen ellentmondás ez, hisz aki ÖKO táskával jár, az zölden gondolkozik, nem használ nylonzacskót, nem szemetel, és akkor pont a kis zöld táskából lesz szemét?! Egyszer aztán, mikor már nagyon bántotta a szemem a kis táska is, meg a sok szétdobált sörösdoboz is, elhatároztam, hogy rehabilitálom a kis zöld szatyrot, telerakom a dobozokkal, és úgy dobom a szemétbe.

Igen ám, de mikor füleit szétnyitottam, szemem elkerekedék, orrom elfacsarodék, gyomrom megemelkedék. A matéria ismerős volt, mindnyájan előállítunk ilyet, de kis zöld ÖKO táskában még nem találkoztam vele. Sovány disznó vágtában hagytam el a helyszínt, és azon gondolkoztam, hogy kerülhetett ide?! Mert nem itt látta meg a napvilágot, az tuti, hisz innen 40-50 méterre a bokros csalitos szinte hívogatja a szorult helyzetben levőt, nem ezt valahonnan ide hozták. Kamionok parkolnak az SCA előtt, csak arra tudok gondolni, hogy valamelyik sofőr volt ilyen szorult helyzetben, no de ide kell kidobni?

Azóta elég sok idő eltelt. Voltak nagy esők, áradt a Tisza, van szúnyoginvázió, de a kis zöld táska ott van, őrizve tartalmát.  Közben levágták alatta a füvet többször is, járt ott rendsodró, szénabálázó, néha arrébb kerül néhány méterrel, de a tulajdonosának csak nem hiányzik. Gondoltam, hogy ráakasztom valamelyik kamion aljára, vigyék tovább, de nincs gusztusom megfogni, ahogy senki másnak sincs.

Lehetne fogadásokat kötni, hogy vajjon hány év alatt porlik el a kis zöld ÖKO táska figyelembe véve az extrém UV sugárzást, és a nagy hőingadozásokat.

Itt a mese vége. Aki nem hiszi járjon utána. Egész pontosan menjen a Huszár Andor úton kanyarodjon a Polipack előtt, és a magányosan álldogáló kamion utánfutónál az út másik oldalán megtalálja. Virít.

Halottak napi megemlékezés - a magam módján.

Anyai nagyapám egy nagyon finom úriember volt, nagy gavallér. Ha valahova elutazott,  nagyanyám mindig kapott tőle valamit. Így aztán a hadifogságból se jött haza üres kézzel - pedig nem a szomszédban raboskodott, hanem Kínában. Ezt a madarat hozta nagyanyámnak, amit valamelyik hadifogoly társa faragott. Több mint egy évig tartott az útja hazafelé, mindvégig hátizsákjában a madárral. Hogy ne jöjjön üres kézzel.
A sasmadár - eredetileg asztali cigarettakínáló, feje levehető volt, benne a cigaretta - a kb száz év alatt, mióta kifaragták,  sok mindenen átment,  csőre letört, szeme kiesett, jól-rosszul meg lett preparálgatva, ragasztgatva. De legfőbb értéke az út amit megtett nagyapám hátán.

Másik két régi tárgyam egy generációval a madárnál is idősebb. Ez a két sárgaréz dísz nagyanyám elmondása szerint az ő nagyanyja konyhájában lakott, mivel nagyanyám 1899-ben született, tehát ezek kb a 19. század közepéről származhattak. Én az ötödik generáció vagyok, aki szidolozza, nem csoda, hogy néhol már lukas. A története pedig, hogy anno hajdanán egy úrinő még a férje előtt se ejtett ki olyan szavakat, mint menzesz. Ha tehát a nehéz napok jöttek, ősanyáim ezt úgy adták ősapáim tudtára, hogy Jehan, és Yseult (kik lehettek, ki tudja) ilyenkor egymásnak hátat fordítva lettek a falra akasztva. Nem így,

hanem így.

És van még egy száz éves abroszom is. Ez apai nagyanyámé volt, 1910-ben volt az esküvőjük, a szine már eltűnt, de Bajusz Ilona nagyanyám saját kezűleg varrt  monogramja ott van.

No én most nagyanyám abroszával terítek az ebédhez, délután pedig a madaram kap egy kis méhviaszos ápolást, Jehant, és Yseultot pedig kiszidolozom. Így emlékezek azokra az őseimre, akiknek már nem tudom hol porlanak a csontjai, de valahol a génjeimben benne vannak.

Tiszavirágzás márciusban.

49 éve vagyok tiszaújvárosi lakos. Na jó, leninvárosi, tiszaszederkényi, de az egy és ugyanaz. És még soha nem láttam tiszavirágzást. Pedig mindent megtettem érte. Junius 1-15 közt minden este elzarándokoltam ( ha nem is minden nap, és minden évben, de nagyon sokszor) a Tiszához, üldögéltem, álldogáltam, hol egyedül, hogy társaságban, volt, hogy láttam is kérészeket, de annyit soha, hogy ne lehetett volna megszámolni őket. Hát ez nem virágzás. Mikor már degeszre ették magukat rajtam a szúnyogok, hazajöttem, és a Facebookon elolvastam, és megnéztem a képeket, hogy micsoda virágzás volt itt is és ott is, csak pont ott nem, ahol én kerestem.

Most a nyugdíjas kör megkért, hogy varrjak valamit a Tiszavirág nyugdíjas kör jubileumi ünnepére, amit ajándékba adunk. Mi mást varrhatnék, mint a tiszavairágzást A gugliban megnéztem róla minden létező képet, és elkezdtem keresni a hozzávalókat a rongyaim közt. Elsőre kiesett a szekrényből egy darab, ami egy régi rongyfestéskor a törlőrongy volt, és soha nem gondoltam, hogy ez valamire is jó lesz, foltos, ronda, barna, zöld kék, de legfőképp semmi, ahol nem törültem le vele semmit. Na ez pont mint a víz, amiben tükröződik a nap, a fák, ez meg az. A hártyás szárnyakhoz akár fehér harisnyanadrág is lehetett volna, de elolvadt volna a vasaló alatt volt viszont  átlátszó hernyóselyem, még egy kis kétoldalas vetex is megadódott, felvasalgattam az anyagokat, és kinyirbálgattam. Na ennél unalmasabbat alig lehet elképzelni, ráment egy fél napom. Kesztyűbélést tettem az alap alá, és elkezdtem rávasalgatni a törzseket, körbe varrogattam barnával, aztán a szárnyakat, először még vigyáztam, hogy szimmetrikusak legyenek, de lejjett, ahol nagyobb volt a nyüzsgés, és közelebb van, ott már ezzel se törődtem, vasaltam varrtam egyre nagyobb izgalommal, és ez lett belőle. Meg vagyok vele elégedve.

Viszont. Néztem ezt a sok képet. Közelieket is a kérészekről. Hát ezek valami nagyon rusnya férgek. Pont mint egy repülő gyerekméretű lótetű. És már olyan nagyon nem is vagyok kíváncsi a virágzásra. Inkább megvarrom magamnak is egy példányban, és azt fogom nézegetni.

Rontás van a házon.

A dolog ott kezdődött, hogy megjött az ELMÜ számla. Mikor leolvasták a villanyórát, nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen jól kiszámoltam, hogy mennyi áramot használhatok el fűtésre,  mivel összesen 60 KW volt az eltérés a felhasznált és a napelemeim által megtermelt áram közt. Ez azért nem egyszerű dolog, mert télen használom el fűtésrásegítésre azt az áramot, amit majd a következő nyáron fog megtermelni a rendszerem. De egész jól saccoltam. 

Csakhogy az ELMÜ nem úgy számol, hogy van 1100 plusz meg 1160 mínusz az ugye 60 mínusz, hanem kiszámlázta nekem az 1160 kW éjszakai áramot 27000 forintér, vagyis kW-onként 24 forintér, és a lap alján iciripiciri betűkkel odaírta, hogy én is kiszámlázhatom neki a túltermelésemet 15ft/kW áron.  Ez egész Európában nincs így, mindenütt érdekeltté teszik a lakosságot, hogy napelemet telepítsen, mert ugye ez a legtisztább energia, és ha jól tudom 2014-ig kicsi hazánknak is csatlakoznia kellett volna ehhez, de ezek szerint ez nem történt meg,  Arról nem beszélve, hogy nem vagyok számlaképes, az utánjárás, meg az adózás többe került volna, mint amit kapok, így hagytam a fenébe, befizettem a csekket, és felhívtam az ELMÜ-t, hogy jöjjenek, és kössék ki az éjszakai áramomat. Közölték, hogy ez nem az ő dolguk, keressek villanyszerelőt, mert ez a plomba után van, semmi közük hozzá.  

Lányom talált villanyszerelőt, (továbbiakban Bálint) aki jött, megcsinálta, és mivel dúl benne a szakma szeretete, végignézte a számláimat, meg az egész házat, és megállapította, hogy nagy pazarlás megy, ennek a háznak legalább a harmadával kevesebb áramot volna szabad elhasználni, és első lépésben megmérte a masináim fogyasztását. A 400 literes fagyasztóláda ami vagy 25 éves, főbűnösnek lett kikiáltva a maga évi 940kW fogyasztásával. Gyorsan lecseréltük egy modernebbre, az égőket ledesre, de itt be is fejeztük, bár Bálint ragaszkodik hozzá, hogy a fűtést korszerűsítsük egy kétmilliós hőlégszivattyús rendszerre, és a kazán helyett vegyek  egy kondenzációs szupert egy millióért. Na meg az ablakokat neon-argon kripton vagy nem tudom milyen gázzal töltöttre, és mosógépet, TV-t, mindent dobjunk ki. Mit mondjak, eddig éltem boldogan és elégedetten a házamban, de most kiderült, hogy igénytelen vagyok,  begyepesedett, és maradi.  

Nagyobb baj volt, hogy kifogyott a bojlerből a meleg víz, és kezdett kihűlni. Az automatát leverte ha fűteni kezdett, szóval valami baj van. 

És a baj nem jár egyedül, a masszázsfotelom is bedöglött. Hiába nyomogattam a gombot, semmi. Megnéztem a papírjait, garancia rég lejárt, javítás valahol a világ végén, szóval ennek kampec, kár, hogy a múlt szombaton volt lomtalanítás, a fene tudja meddig kell itt nézzem a döglött fotelomat.  

Aztán a mikrosütő se akart indulni, és mikor felkapcsoltam a villanyt derült ki, hogy nincs áram. Sehol a házban. Megnéztem a villanyórát, de nem láttam semmit rajta, körbejártam a szomszédokat, mindenütt van áram, csak nálam nincs. A gyomrom akkor kezdett igazán remegni, mikor rájöttem, hogy a napelemek se működnek, pedig nappal van, és ehhez aztán végképp nincs szerelőm. Felhívtam az ELMÜt, ahol közölték, hogy a hálózatban nincs hiba, csak nálam, ha ragaszkodok hozzájuk, 6400 ft a kiszállás, és 6000 minden megkezdett munkaóra, de napelemmel nem foglalkoznak.

 

Ültem ott magamban, és azon gondolkoztam, hogy mégse kellene megfagyjak  - mivel fűtés sincs áram nélkül -  majd a gázon melegítek vizet, megtöltöm  a két meleg vizes termoforomat, magamra kötöm, beköltözök a szomszédba, vagy a termálfürdőbe.  Aztán találtam a villanyórán valami sárgát, ami eddig elkerülte a figyelmem, és ami lefele állt. Felkapcsoltam, és láss csodát, lett áram. (na ha én ezért kihívom a szerelőt, és 12 ezerér felkapcsolja?! De miért nem mondta nekem eddig senki, hogy az a kapcsoló a lelke a dolognak?

 

Jött Bálint, végig nézett mindent, és megállapította, hogy a bojler van bedögölve. Na de pont most?  Ehhez más szerelő kell, ő nem ért hozzá. A bojleros, aki vízkőtelenítette legutóbb, jövő hétre vállalta, hogy megnézi, és majd valamikor előjegyzésbe vesz. Szerencsére barátnőm férje ért hozzá, jött, és megcsinálta. Valóban a fűtőszál volt kilyukadva, és ahogy a víz érte, letestelt. (milyen kifejezéseket tudok?!)  

Volt áram, volt meleg víz,  mind a három WC működött (azt nem is írtam, hogy a háromból kettő romlott el, de az még előző héten meg lett csináltatva) jöttek a vendégek, minden jó volt, na jó, a fürdőszobát elárasztottam, mert  a nagy szerelésben a mosógép kivezető csöve ott maradt félrelökve, én meg ráindítottam, de ez már csak hab volt a tortán.  

És akkor a varrógépem azt mondta, hogy nyekk, a kelmetovábbítója lenn maradt, tehát varrni nem lehetett vele, csak tűzni. Egy hónapja volt szervízelve Pesten a Varrógépcentrumban, ahol megolajozták,  és megállapították, hogy sok a baj, de majd legközelebb megcsinálják, kifizettem mindezért 7900 forintot. Te jó ég mibe fog kerülni a terápia, ha a diagnózis felállítása ennyi. Ezért aztán elvittem a helyi műszerészhez aki mikor szétszedte felhívott, és megkérdezte, mi történt szegény masinámmal. Bevallottam, hogy három éve leesett az asztalról, mikor arrébb akartam tolni, az asztal megakadt, a varrógép meg lendületben volt, és leesett a földre. Na de olyan szuper márka, svájci, hogy varrt tovább is rendesen. A műszerész – áldassék a neve -: Takács a Béke úton van a műhelye egy pincében -  ötezer forintér olyan szépen rendbe hozta, jobb, mint újkorában és még egy év garanciát is kaptam rá.  

Tehát most így vagyunk. Minden működik a házban. A lányom megkérdezte mit kérek karácsonyra. Mit kérhetnék? Hogy maradjon minden így. Hogy ne lássak egyetlen kibuherált, kibelezett gépet, masinát, szerkezetet, és minden működjön az idők végezetéig.  

Asztalszentelő

Nem tudom, hogy a Gergely napatárban van-e ilyen nap, vagy csak Gyertyaszentelő, de én azt már annyira várom, hogy gondoltam hátha közelebb jön, ha csinálok neki egy testvérkét.
Annál is inkább, mert a Jófogáson hozzájutottam egy príma állapotban levő cseresznyefából készült 12 személyes ovális asztalhoz, és okvetlen ki kellett próbáljam, hogy tényleg elférünk-e mellette 12-en. Mivel kicsi családomhoz még  hat személyesen összecsukva is sok, az osztálytársaimat hívtam segítségül. Az idei osztálytalálkozó elmaradt, sőt a tavalyi is. Már ki voltunk éhezve egy kis etyepetyére. Ettünk-ittunk, énekeltünk, még hogy mozogjunk is kicsit elmentünk mind a két felnőtt játszótérre, hogy a vacsora is beférjen, és aki maradt, másnap még a termálfürdőt is meglátogathatta. Jó volt, szép volt, elfértünk az asztalnál, és reméljük, szilveszterkor megismételjük az összejövetelt.

Ő volna az ünnepelt. És akik ünnepeltük:

...harmadik nap

Auschwitz.Nem akarok bemenni. De mégis be kell menni, ezt egyszer az életben mindenkinek meg kell nézni. Már több millióan kibírták.  Már annyit olvastam róla, és oly élénk a képalkotó képességem. Majd nem nézek oda. Ezek csak képek már, És cipők. És hajak. A fájdalom ami beleivódott a falakba, kövekbe a hetven év alatt már elviselhetőbb lett. Már több millió látogató talpa törölte le a rabok lábnyomát. Az emberek már nincsenek itt. Aztán egy ponton a tarka tömeg, a sokszáz látogató a fejemben kopasz elítéltté változik, megyünk szürke ruhákban, monoton egymás után tömegelünk, valahogy így mehettek ők is.  Aztán kinn vagyunk az épületből, nagy levegő. Végig gondolom, hogy ha a németek azt az energiát, azt a logisztikai monumentális szervezést, amit ebbe a világ szégyenébe belefektettek nemes célra használták volna, mennyi mindent tehettek volna az emberiségért.

A végén Birkenauban a csúcs egy zsidó középiskolás csapat. A fiukon kipa, kettesével összekapaszkodva, az izraeli zászló a vállukon - hallgatják az ismertetést.

Csöpög az eső, szürke felhők felettünk, robogunk Zakopanéba, de ez a kis gyöngyszem most se akarja megadni magát nekünk. Egy óráig araszolgatunk a dugóban, végül másfél óránk marad az egészre. Esőben persze nem vágyunk a fogaskerekűvel Gubalovkára,  - idő se lenne rá - csak végig robogunk a piacon, elköltjük utolsó zlotyjainkat, lessük a felhőket, és irány haza. A Tátra félig ködben, most másképp szép.

A buszban elől énekelni kezdenek a lányok. Még Dobsinánál se vagyunk, de hazáig kitartanak a dalok ismétlés nélkül. Büszke vagyok rá, hogy ennyi nótát tudunk. Igaz, már csak mi, öregek.
Adja az ég, hogy kitartson az egészségem, és a lábaim, akkor máskor is szívesen jövünk ezzel a csapattal.