Anyai nagyapám egy nagyon finom úriember volt, nagy gavallér. Ha valahova elutazott, nagyanyám mindig kapott tőle valamit. Így aztán a hadifogságból se jött haza üres kézzel - pedig nem a szomszédban raboskodott, hanem Kínában. Ezt a madarat hozta nagyanyámnak, amit valamelyik hadifogoly társa faragott. Több mint egy évig tartott az útja hazafelé, mindvégig hátizsákjában a madárral. Hogy ne jöjjön üres kézzel.
A sasmadár - eredetileg asztali cigarettakínáló, feje levehető volt, benne a cigaretta - a kb száz év alatt, mióta kifaragták, sok mindenen átment, csőre letört, szeme kiesett, jól-rosszul meg lett preparálgatva, ragasztgatva. De legfőbb értéke az út amit megtett nagyapám hátán.
Másik két régi tárgyam egy generációval a madárnál is idősebb. Ez a két sárgaréz dísz nagyanyám elmondása szerint az ő nagyanyja konyhájában lakott, mivel nagyanyám 1899-ben született, tehát ezek kb a 19. század közepéről származhattak. Én az ötödik generáció vagyok, aki szidolozza, nem csoda, hogy néhol már lukas. A története pedig, hogy anno hajdanán egy úrinő még a férje előtt se ejtett ki olyan szavakat, mint menzesz. Ha tehát a nehéz napok jöttek, ősanyáim ezt úgy adták ősapáim tudtára, hogy Jehan, és Yseult (kik lehettek, ki tudja) ilyenkor egymásnak hátat fordítva lettek a falra akasztva. Nem így,
hanem így.
És van még egy száz éves abroszom is. Ez apai nagyanyámé volt, 1910-ben volt az esküvőjük, a szine már eltűnt, de Bajusz Ilona nagyanyám saját kezűleg varrt monogramja ott van.
No én most nagyanyám abroszával terítek az ebédhez, délután pedig a madaram kap egy kis méhviaszos ápolást, Jehant, és Yseultot pedig kiszidolozom. Így emlékezek azokra az őseimre, akiknek már nem tudom hol porlanak a csontjai, de valahol a génjeimben benne vannak.
