...harmadik nap

Auschwitz.Nem akarok bemenni. De mégis be kell menni, ezt egyszer az életben mindenkinek meg kell nézni. Már több millióan kibírták.  Már annyit olvastam róla, és oly élénk a képalkotó képességem. Majd nem nézek oda. Ezek csak képek már, És cipők. És hajak. A fájdalom ami beleivódott a falakba, kövekbe a hetven év alatt már elviselhetőbb lett. Már több millió látogató talpa törölte le a rabok lábnyomát. Az emberek már nincsenek itt. Aztán egy ponton a tarka tömeg, a sokszáz látogató a fejemben kopasz elítéltté változik, megyünk szürke ruhákban, monoton egymás után tömegelünk, valahogy így mehettek ők is.  Aztán kinn vagyunk az épületből, nagy levegő. Végig gondolom, hogy ha a németek azt az energiát, azt a logisztikai monumentális szervezést, amit ebbe a világ szégyenébe belefektettek nemes célra használták volna, mennyi mindent tehettek volna az emberiségért.

A végén Birkenauban a csúcs egy zsidó középiskolás csapat. A fiukon kipa, kettesével összekapaszkodva, az izraeli zászló a vállukon - hallgatják az ismertetést.

Csöpög az eső, szürke felhők felettünk, robogunk Zakopanéba, de ez a kis gyöngyszem most se akarja megadni magát nekünk. Egy óráig araszolgatunk a dugóban, végül másfél óránk marad az egészre. Esőben persze nem vágyunk a fogaskerekűvel Gubalovkára,  - idő se lenne rá - csak végig robogunk a piacon, elköltjük utolsó zlotyjainkat, lessük a felhőket, és irány haza. A Tátra félig ködben, most másképp szép.

A buszban elől énekelni kezdenek a lányok. Még Dobsinánál se vagyunk, de hazáig kitartanak a dalok ismétlés nélkül. Büszke vagyok rá, hogy ennyi nótát tudunk. Igaz, már csak mi, öregek.
Adja az ég, hogy kitartson az egészségem, és a lábaim, akkor máskor is szívesen jövünk ezzel a csapattal.

Lengyelországban jártunk

Három napos buszos kirándulásra megyünk Dél-Lengyelországba főleg a városi nyugdíjas körrel, így a busz reggel ötkor innen indul a Műv ház elől. Pontos indulás, kényelmes légkondis busz, apró bibi, hogy indulás után rossz málharögzítés, a két literes vizes palackom a csomagtartóról lekérezkedik, de nem üti agyon Éva barátnőmet, mert a lépcsőn landol. Szerencsére ez az egyetlen ijedség az egész úton. Miskolcon felszállnak a többiek, és az idegenvezető, Jadviga, lengyel nő, Jagna jut eszembe róla a Parasztokból, így képzelném, fiatalabba. Az majd csak később derül ki, hogy nem csak szép, okos is, és mindent tud, amit meg is oszt velünk.
A Tátrát nem fotózom, ugyanolyan, mint legutóbb volt, a köröm növekedésével azonos tempóban nő, ez aligha látszana a képen, fenséges mint mindig. Zdiar, az ismerős kis alpesi falu szebb mint valaha, nő, mint a gomba. Zakopanéba tartanánk, de utunkat állja valami Tour de Polski, kilométeres sorok elől is hátul is, jobb, ha be se megyünk Zakopanéba, mert kijönni se fogunk tudni. Kis csapatépítő trécselés, fiuk jobbra lányok balra, hermafroditák középen.

Megyünk egyenesen Krakkóba, Wawelbe (Bábelnek gondolom, lengyelesen ejtve, de semmi köze hozzá) megnézzük a Várban a királyok temetkezési helyeit, és János Pál múzeumát, a miseruhái láttán elgondolkozok, hogy hogy bírja egy idős ember azt a sulyt, a miseruhák alatt hogy nem roskadt össze! Ha én választanék pápát, negyven év lenne a felső korhatár.

 A nagyharang alatt a csapat. A nyelvét megérintve (a harang nyelvét) teljesül a kívánságunk. Biztos így van, mert én azt kívántam, hogy ne legyünk hír a médiában, épségben érjünk haza. És tényleg bejött.

Jó társaságban vagyunk..

Sürget az idő, a Wieliczkai sóbányába időre megyünk, hónapokkal előbb be kell jelentkezni, hiszen olyan tömegek látogatják, ami mozgatása komoly feladat a bányász egyenruhás szervezők részéről. Mindenhol elmondhatjuk, hogy a turizmus már olyan tömegsport, hogy azon gondolkozok, maradt otthon valaki?

A sóbányát már negyven éve láttam, nem változott, de mintha a 360 méterre lemenő lépcsők többen lennének, de a látvány változatlanul csodás.

Lélegzetem eláll a Kinga kápolnába érve mikor megszólal a rabszolgák kórusa(itt a bányászok kórusa) és felgyulladnak a sókristály-csillárok. De maga az aládúcolás is megérdemel egy képet, az ácsmunka számomra elképzelhetetlen.

Csak kicsit késünk a szálloda elfoglalásával, és a vacsorával. Egyetlen bibi, hogy a lift elromlott. Ez különösen azoknak kellemetlen, akik több hónapos világkörüli útra csomagoltak, mert a negyedik emeleten vannak a szobák. Na és piszkosul melegek a lapostető alatt, de olyan fáradtak vagyunk, én legalábbis alszok mint akit kilőttek.
Másnap reggel okulva az előző napi kánikulából vizes kendőkkel a nyakunkban indulunk Krakkó történelmi városrészének megnézésére. Nem nézzük meg mind a négyszáz templomát, csak a legfontosabbakat, ők is vannak bőven. A Főtér hatalmas, de kell is ennyi turistának. Honnan tudták sokszáz évvel ezelőtt az építők, hogy ilyen tágas tereket kell építeni, pedig akkor még csak szekerek voltak, akiknek kellett a hely.

na és persze nem csak történelem van:

pancsi a szökőkútban a Mária templom előtt.

Dottózás a zsidó negyedbe. De jól esik ülni.

És a legfantasztikusabb templom még most jön: Az Isteni Irgalmasság temploma, aminek alapkövét János Pál pápa tette le, és ami azt bizonyítja, hogy a modern építészet felülmúlja a régit. A templomba ötezer hívő fér be, puritán, egyszerű, és valami gyönyörű.

és a tornyából egész Krakkó látszik.(naná, hogy liften megyünk fel)

Folytatás egy másik bejegyzésben.