Óda a biciklimről.

 

Az én biciklim az idén lesz negyven éves. Negyven évet töltött el olyan szolgálatban, ahol nem volt tél vagy nyár, hétvége, vagy szabadnap, menés volt, gurulás, száguldás, tekergés, annyi, hogy ha egy irányban mentem volna vele, már tuti, hogy körülmentem volna az Egyenlítőn. Ha a csomagtartóiban hazacipelt élelmiszert egy rakásra raknák,  meg tudnám etetni egy kisebb város lakosságát. Az az energiamennyiség pedig, amit már elégettem a nyergében, elég volna a házam fűtésére jópár napig. Annyira egymáshoz szoktunk, hogy volt, aki meg se ismert, ha az utcán gyalog mentem. Olyan is volt, hogy a bátyám az én baringámmal ment a boltba,  -őt nem nagyon ismerték itt a faluban – és mikor kijött a boltból, két férfi útját állta: Hogy kerül ez a bicikli magához? Ez a Márta néni biciklije.

 

Ez szolgálati jármű volt, aztán mikor letelt a kihordási ideje, levették a leltárból. Persze vettem én magamnak másik bicajt is, szép fényeset, metállkéket, sebváltósat, aminek elől hátul világítása is van, meg zselés ülés,  de valahogy nem éreztem rajta otthon magam. A fenekemnek nem izlett az ülés, a kormány alacsonyan volt, mire észleltem, hogy nincs kontrája, majdnem nekimentem az előttem állónak. És szépen visszaültem a régire.

 

Voltak ám kalandjaink. Eltévedés a kesznyéteni határban naplementekor de úgy, hogy éjfélkor kecmeregtem haza szederbokroktól vérezve, - azóta tudom miért Szederkény a városrész neve, ahol lakok. Estem vele már nagyokat, főleg télen, mikor csúszott, míg rá nem jöttem, hogy csúszós úton csak gyorsan lehet biztonságosan menni,  úgy nem esik el az ember – vagy ha esik,sokkal nagyobbat.  De csontom sose tört. Volt, hogy három órát toltam, mert Tiszatarjánon túl jutott eszébe, hogy kidurranjon. De a hátamon nem kellett cipeljem.

 

De mostanában valahogy nehezebb tekerni. Gondoltam, ez már a kortól van. Nem érzek késztetést, hogy csak úgy rápattanjak, és körbeszáguldjam a territóriumomat a Tisza gátján,-  pedig nyílik az akác, bodza, és olajbokrok, - és élvezzem a bódító illatokat.

Aztán úgy esett, hogy a lányom az én biciklimmel akart menni valahova, de csak a sarokig ment, tajtékozva jött vissza: Anya ez életveszélyes, hogy tudsz ezen közlekedni? Majd kiesik a kereke, kotyog, lötyög, a csavarok ki vannak lazulva a villát súrolja az első kerék,  rá ne ülj még egyszer. És már vitte is valami műhelybe, ahol rendbe tették, kapott hátsó lámpát is, a szerelő személyesen hozta vissza,   és azt mondta. Ez már nagyon öreg járgány, most rendben van, de sokáig már nem fog menni, tiszta rozsda az egész. Azt se tudtam hol fogjam be a fülét szegény járgányomnak, hogy ne hallja a halálos ítéletét. Vigaszul ráültem, körbenyargaltam vele  a territóriumom, szaladt mint a tüzes sárkány,  és megígértem neki, hogy ha eláll ez a csepergős májusi eső, és lesz egy kis időm, elviszem  - vagy ő visz engem -  a tiszacsegei halászcsárdába egy jó harcsasztékre.

Utóirat.További előnyei, hogy nem párásodik be az ablaka. Nem kell sulyadót fizetni utána. Egy pöccre indul. Hidegen hagyja a benzin áremelés. Csak a fogyasztásával nem vagyok megelégedve. Fogyaszthatna többet a fenekemből.
 

Üzlet a magam módján.

Kapok egy e mailt egy telefonszámmal, az illető érdeklődik a munkáim iránt, hívjam fel. Felhívom.

- Van eladó ágytakarója?
- Momentán nincs, de meg tudom varrni, amelyik érdekli.
- Nem tudom, az unokámnak lenne.
- Akkor az unokával kéne megbeszélni, hogy az ő izlésének felejen meg.
- Meglepetés lenne.
- Nézze meg a honlapomat, és válasszon ki egyet.
- az unokám már megnézte, tetszik neki.
- Melyikre gondol?
- mindegyik szép.
- jó, de konkrétan melyiket kéne megvarrjam?
-melyik a legolcsóbb?
- amelyiken a legkisebb a munka. De az anyagot meg kellene venni a szerint hogy milyen legyen.
- az anyagot én vegyem meg? Nem lesz úgy drága?
- hát ha én veszem meg is ki kell fizetni nem?
- és hány méter polár kell rá?
- ezek selyemtakaról. Én polárt nem varrok. De tudok adni címet, aki polárt varr.
-nem, jó lesz a selyem. Ötezerből kijön?
- hát a fedlap ki. De kell hozzá hátlap, és közbélés, és molinó, amire a selymet felvarrom.
- akkor az már több mint ötezer nem? Nekem nem kell rá ennyi minden, csak egyszerűen varrja meg.
-egyszerűen megvarrva is kell
- tízezerből kijön?
- ha nem nagy a takaró, és olcsó az anyag, akkor szűken kijön az anyagköltség.
-a szomszédasszonyom ötezerér szép kis polártakarót vett.
- de gondolom nem olyat amilyet én varrok.
- jó meleg.
- hát az enyém nem jó meleg, hanem az ágyat takarja be. Dísz.
- és tízezer forint?
-nem, annyi az anyagköltség. Munkadíj is van.
-Ne tessék már mondani, na majd visszahívom.

Azóta is hív.

Plitvice, avagy ki a ködöt nem becsüli...

Az életben legalább egyszer látni kell az embernek a plitvicei tavakat, találunk egy olyan társasutat, ami este indul, másnap kirándulunk, este vissza a buszba, és haza. Eddig sok szerencsém nem volt a buszos utakkal, Görögországban kilenc napból hét nap esett, Bajorországban fő gondunk volt, hogy a ködben ne tévesszük szem elől az idegenvezetőt, a Meteorákat csak megtapogatni tudtuk, felnézni max a derekukig. De hátha most...
Indulás este tizenegykor, senki se késik, mehetünk. Lámpa leolt, elhelyezkedünk az alváshoz, takarók, nyakpárnák, előttem ülő hátrahajtja ülését, de mikor mi akarjunk, a mögöttünk ülő pár tiltakozik, nem engedi. Hiába kérjük, magyarázzuk, hogy hajtsák le ők is, nem, az istennek se. Ott maradunk beszorítba, a szűlőcsatornában érzem magam farfekvéssel, így sok alvás nem lesz, ölemben diszkrét horkolás, majdcsak rászól a felesége, de horkol ő is, ez a jó házasság. Reggel kiszédelgünk, naná, hogy szédelgek, inni nem merek, mert akárhol nem lehet pisilni, választani kell a kiszáradás, vagy a feszüklő hólyag közt, az előzőt választom, mert itt nem lehet az erdőben diszkréten félrevonulni, csak a kiépített, szépen rendbetartott helyeken. Az eső csepereg, nem nagyon, tulajdonképpen ha nem esne, a sok vízsés vízpermete is lehetne akár, nagyobb baj a köd. Elérkezünk a kettes állomáshelyre, ahonnan a legnagyobb vízesést lehet látni, de mi ennyit látunk.

A háttérben halljuk a dübörgést, tehát ott van.

A jegyek árában hajós átkelés, elektromos kisvonat (vagy busz? jármű minden esetre) is benn foglaltatik, hát ennél szomorúbb látvány aligha lehet. De meglátjuk a vízeséseket, amerre nézünk, mindenütt víz víz víz. A tórendszer tálcaszerűen helyezkedik el egymás alatt, és egyikből másikba  folyik át a víz. Nem a tetején, mindenütt, vízköpők, zubogások.

A képek aligha adják vissza a látványt, itt minden csepp víz siet, furakszik, és ha végre van egy perc pihenése, akkor ilyen:

Az egész tórendszeren kiépített útrendszer van  a 14 kilométerből legalább tíz.  Rönkfából

két ember fér egymás mellett, egy oda, egy vissza. A vízállás magas, itt plusz palló kellett. A tömeget nem fotóztam, de volt bőven. Majdnem mindenki kínai. Maradt otthon valaki? Búbtól bokáig esőkabát, mégis tartják az esernyőket, és verik ki egymás, és a szembejövő szemét vele. Hónuk alatt gyaloglóbot,  (de minek? de össze nem csukják, hátizsákba be nem tennék! ahogy forgolódnak, böködik a szembejövőket, ennél jobban csak a selfie botokkal lehet hadakozni.) Sajnálom, hogy nem gekkó vagyok, akinek egyik szeme a lába alatt lehetne, másik a látványokon. Mert akárhova nézünk, valami csodát látunk, még ha kicsit szürkén, és homályosan is, de Kati talál egy jó szlogent: Ki a ködöt nem becsüli, az a napfényt nem érdemli.

 

Pedig mi megérdemelnénk.

 

Ahol egy kiscsit megpihenhet a víz, tele pisztránggal. Horgászat tilos hál istennek.

 

Vissza úton megnézzük alulról  az óriás vízesést ami 78 méter, ezt nem a Coruna folyó vize táplálja, de itt van választék, és víz bőven.

 

Felkapaszkodunk a barlanghoz

Hogy megnézhessünk aminek reggel csak a hangját hallgattuk.

Este hatkor visszaindulunk. Ázottan, fáradtan, még tíz órát párolgunk a buszon, reggel négykor hazaérkezünk, öt perc mulva az ágyamban. Na jó, a bakancsom levettem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megszaporodtunk.

Cicáink nőttek növekedtek, és bizony eladósorba kerültek. Ezt abból gondoltam, hogy tél végefelé éjszakánként hatalmas vernyíkolások voltak a kertben, és reggelente kitépett szőrcsomók mutatták, hogy itt komoly harc folyt a szaporodás jogáért.  Aztán hízni kezdett a két drága, Vdóccica nem annyira, de Uccacica olyan volt, mint egy felfújt lufi, amiből kiáll négy pálcika. Ha leült, és felemelte a hátsó lábát, hogy megvakaja a fejét, felborult. Ennek ellenére ha nem talált a kertben, felmászott a pergolán, és benézett hozzám a konyhaablakon.

 

Elhelyeztem a szülőszobának kinevezett dobozokat a teraszon -nem, a házba még szűlni se! Vadóccica bele is fialt, de utána elvitte ismeretlen helyre, lehet nem tetszett neki erős érdeklődésünk. De Uccacica nem akart szűlni, pedig már a földön húzta a terhét. A tegnapi programunk a cseresznyefa elszáradt ágainak a lefűrészelése lett volna, de UC áthúzta terveinket, mert annyira sündörgött Zoltán körül, hogy majdnem a fára is utána mászott, pedig már látszott, hogy itt az idő. Az istennek nem akart bemenni a szűlőszobába, végül a terasz alatt a befalazott lomtárolóban talált magának helyet, igen ám, de én nem tudtam oda bemászni, akármilyen keservesen hívott. Végül kijött, és elhelyezkedett a Zoltán széke alatt, és kipottyantotta az elsőt.  

 

Mit tehettem, ebédelni csak kellett, odatettem az asztalt és csináltunk valami árnyékot, így aztán az öt kis jószág szépen simán világra jött.

 

 

Akkor megjelent a tesó, váltottak egy nagyon finom orrpuszit, Vadóccica végigszaglászta a kicsiket, majd távozott.

 

Na jó, de itt a füvön csajk nem maradhatnak, nekünk már menni kéne, mert jegyünk van Varnus Xavér koncertjére a református templomba, de semmi jelét nem adja a drága, hogy el akarná vinni valahova a kölköket. Így aztán kesztyűben, hogy ne maradjon rajtuk a szagom, beraktam a dobozba a kicsiket, és akkor már a mama is beköltözött melléjük. Reggel ez a kép fogadott:

Azóta felváltva szoptatják őket. Mit tehettünk, a szomszédasszonnyal felkutattuk Vadóccica elrejtett kölkét, és azt is betettük az alomba, mert Vadóccica a sajátjáról teljesen megfeledkezett. Kb holnap nyílik a szeme. Remélem nem nyírja ki az öt unokatesót!