Mennyit dolgoztunk hajdanán a fű ültétésével, hány könyvet elolvastunk, mennyit güriztünk vele, hogy gyönyörű legyen. A kertet asztallap simára hengereltük, mint két igásló húzgáltuk a mázsás hengert rajta, locsoltuk, dédelgettük, és még ki se kelt a fű, már megjelent rajta minden. Egyenként gyomlálgattuk ki belőle a nem odavaló dolgokat, nyírtuk, szerettük, minden volt, de csak nem akart gyepre sikeredni. Múltak az évek, és már nem volt annyi energiánk rá. Most mindent belep a százszorszép, és az ibolya. Hivatlan vendégek, akik benépesítik a fű helyét, hát mit tehetünk. Azt képzeljük, hogy mi pont így akartuk. De ha valaki azt hiszi, hogy az ibolya egy szerény virág, az próbálja meg a rózsa tövei közül kigyomlálni. Majdnem olyan szívós a gyökérhálózata, mint a taracknak.
1 megjegyzés:
Valójában egy pompás, százszorszéppel vegyes ibolyaszőnyeg épp annyira szép, ha nem szebb, mint valami kis egyszerű pázsitka... :o)
A fűből úgyis mindig zöldebb a szomszédé.
Megjegyzés küldése