2016. augusztus 13., szombat

Oldódás (akart lenni)






Az idei országos pályázat témája: elemek. Törtem a fejem, törtem, és kigondoltam, hogy az elemek oldódását kéne valahogy az én stílusomban megvarrni. Valahogy az egyik szín a másikba oldódik, valahogy ez. Lemértem a quiltnek megfelelő méretet molinóból, szétvagdostam, és felvarrogattam rá ívekben bibirkézve az anyagdarabokat. Hogy legyen azért benne valami érdekesség, nagyobb darabokat, mint az alap, hogy aztán ezeket meggyűrve tűzzem le, majd a darabokat elválasztandó egy vastag fekete szálat varrtam közé.
Érdekes volt csinálni, élveztem is, (és ez a lényeg) jól is néz ki, csak az oldódás, meg az elemek nincsenek sehol. Így aztán nem pályáztam vele, de a lépcsőház falán nagyon jól mutat.

2016. július 24., vasárnap

IX. Összművészeti Alkotótábor Balatonlelle.

Ha július, akkor táborozunk. És már ez a kilencedik, jövőre jubilálunk. Kb hatvanan vagyunk, hímzők, foltvarrók, a fúvószenekar tagjai, és a mazsorettes lányok.  Nem könnyű helyet találni a tábornak úgy, hogy anyagilag is helyben legyen a dolog, és minden csoportnak helye is legyen a gyakorláshoz, de ez a Derkovics vezetésének -  élén a Tyúkapó igazgató úrral mindig sikerül. A szállodánk kissé retró, de hatalmas parkja a vízparton végződik.
 Jó nagy helyünk volt, mindenki elfért, jó volt a megvilágítás, varrtuk a táskákat, babákat, nesziket, nyakkendőket - na én csak mérsékletesen, a kötelezőket, mert az idő nagyon jó volt, harminc fok körüli hőmérsékletekkel, a víz az első napon kicsit hűvösen fogadott, de aztán egyre melegebb lett.
 azt nem mondom, hogy minden ebéd előtt patchwork vonalzón kaptuk a jagert, de volt példa erre is.
 Ilyen volt a víz reggel hétkor. Úszással kezdtem a napot, sajna csak egy-egy lányt sikerült magammal csábítani, pedig lélekemelő volt még mikor hullámzott, akkor is. Ha meg nem, mint itt, akkor pláne.
 A park a víz felől.Akkora, hogy mire a képen nem is látható szállodáig értem, majdnem megszáradt a fürdőruhám.
 A nap minden este lement, és minden este márképp volt szép.
 A kirándulásokra rend szerint elfelejtettem fényképezőgépet vinni, de ezen a hajókiránduláson velem volt. Sajnos a gömbkilátóból és a körülötte zajló zenei műsorokról nem tudtam képet csinálni.
 Egyenpólóinkban, amit  metélt pendelnek kereszteltem.
 A zászlónk, aminek egyik oldalán a városok címere ahol táboroztunk,
 másikon a szakkörök legójai.
 Férfinyakkendőkből érdekes nyakdíszeket csináltunk,
 és természetesen táskákat, nesziket, babákat., és stencileztünk, is de nem vittük túlzásba a szorgalmat, végtére is a Balaton mellett voltunk, és minden nap jó nagyokat pancsoltunk.
...és mire hazajöttem, cicánk a pince egy sötét zugában megszülte hat gyönyörű rajzos kiscicáját. Pontosabban egy fekete, kettő fekete-sötétbarna foltokkal, három cirmos. Két nap és nyílnak a szemek.

2016. június 17., péntek

A Zempléni kalandparkban

Mit kivánjon az ember lánya a 69. szülinapjára? Hát egy kis izgalmat. Mióta lecsúsztam a telkibányai kalandpark drótkötelén, azóta izgat, hogy a zemplénin is le kéne. Most jött el, hogy az idő is jó, nem esik, mert mostanában szinte minden nap esik, vagy eseget, szép is a határ, amerre megyünk térdig ér a kukorica, napraforgó, minden virul, burjánzik. Tehát már csak menni is öröm.

Az idő remek, az utat ismerjük, mármint Zoltán,  a célpontot meg látjuk, mert elég feltűnő. Meglepően kevesen vannak ahhoz képest, hogy azért kellett második lecsúszópályát kiépíteni, mert hosszú volt a várakozás.
 
A térképen látható, hogy mennyi minden van, és mennyi minden épül még, meglep, hogy kápolna is van. Nocsak. Aki belehal az izgalmakba, azt helyben eltemetik, és misét mondanak érte. De nem, a kápolna, és a trianoni emlékmű sokkal régebbi, mint a kalandpark.
 
 
A jegyeket lent megvesszük,  fél évig felhasználható, de nem, most akarom. A libegőről látszik, hogy épül a nyári sípálya, és a gyerekek a mozgó járdán viszik a hófánkokat, ami olyan, mint amivel a strand csúszdáin lehet lecsúszni, de ez a pálya a hegy mögött van. Látunk viszont egy repülő szarvasbogarat, ötven éve nem láttam még földön se, nem levegőben.
 
Felmegyünk a kilátóba, és megnézzük a várost,
és a kötélpálya kiindulását. az eleje még látszik a drótkötélnek, de tuti van vége is.
Aztán lemázsálnak, és a sulyunk szerint megkapjuk a felszerelést, ránkcsatoljáka cuccot, amin ülni fogunk, és kapunk egy jó nehéz szerkentyűt, amit majd felraknak a kötélre. Zoltánt öltöztetik.
Aztán a cuccal felgyalogolunk a lépcsőn, jó hogy van pihenő.
Aztán felpakolnak, lógunk kicsit, valahogy így
aztán a lámpa zöldre vált, kattan egyet és repülünk. Egyszerre, de Zoltán megelőz, mivel nehezebb. A gyomrom valahol fenn maradt, és nagy a szél, de mire felfogom, hogy ez nem szél, hanem a légellenállás, és a madaraknak ezt minden repüléskor le kell küzdeni, addigra lassulunk, a mélypontról nem a gravitáció, hanem a lendület visz, most már a szemem is ki tudom nyitni, lent iciri piciri emberkék az iciri piciri telkecskéiken, nézelődnék még, de már vége. Kész. Dehát én még most kezdeném élvezni. A segtő kicsomagol, leadjuk a felszerelést, megnézzük az emlékművet, és ami nagyon tetszik, van akadálymentes WC. Vajjon hogy jön le ide valaki kerekes székkel? Dehát az uniós szabályok.

Vissza fel a mázsálóhoz helyes kis kabinos felvonó visz, most már van idő nézelődni.
Megebédelünk egy kis gyorsétteremben, és megyünk bobozni. Mi az nekem már a lecsúszást túléltem. Első kérdésem, hogy ketten beférünk-e a bobba, vagyunk 160 kiló, hogyne természetesen, két személyes. Mert én egyedül tuti, hogy nem jövök le. Persze, mehetünk. Na a beülés...remélem nem vette valami kandi kamera, mert az kész cirkusz volt, amit kínlódtam, hogy helyet találjak a a fenekemnek, meg a lábaimnak a Zoltán két méteres lábai közt.De sikerült, vontat fölfelé a drótkötél, élvezem a napocskát, minden remek
 
még egy selfi is sikerül, mindaddig príma, míg meg nem látom a pályát lefelé. Attól kezdve csak annyit tudok kiabálni, hogy Zoltán fékezz, naná, hogy Zoltán nem fékez, ő, a sebesség megszállottja, nyugi nincs semmi szembeforgalom, mondja ő, de nem is lehet fékezni, mögöttünk is visítanak Jézusom merre fogok kirepülni, hol fogják összeszedni a csontjaimat? Meddig tart még? Végre meglátom a piros csíkokat, vége. Ki kell mászni, de hogy? Kínomban azt is elfelejtem, hogy be vagyok kötve,  majdnem magával vonszol a bob, reszket a lábam, hol egy pad,  hol lehet itt nyugodtan meghalni?
 
Szóval a lecsúszás a kötélpályán jó jó, kicsit izgalmas, de ott csak egy csomag vagy, nem ronthatsz el semmit, és csak egy nagy zsupsz, ajánlom mindenkinek aki nehezebb 30 kilónál, és könnyebb 125-nél,  de a bob....na oda nem megyek többet.
Este még dekkolunk vagy két órát a Tisza parton, hátha lesz tiszavirágzás, de néhány kósza kérészen túl semmi.
 

2016. április 26., kedd

Egy szép nap

...menjünk el csavarogni Debrecenbe. Megnézzük a kiserdőt, aztán beülünk valahova ebédelni.-mondja Zoltán a reggelinél.
Jó.
...vagy inkább a Nyiregyházi állatkertbe? Milyen régen nem voltunk.
Oké, menjünk.
...de felmehetünk Kékesre is, aztán valami túristaúton gyalogolunk egyet.
Nekem jó!
Túracipőt húzok, lehet abban aszfalton is, és biztonság kedvéért beteszem a hátizsákba a háromnapos pogácsát, az üveg víz mellé. És már robogunk is, és meg se állunk---Szendőig.Sokat nem tudok a faluról, csak azt, hogy nagyanyám sógora itt volt jegyző vagy nyolcvan évvel ezelőtt, de ez most tök mindegy.
 Engem mint mindig, mellbe vág a Zemplén levegője, pedig a Bükké se rossz, ahol felnőttem, de a zempléni levegő valósággal kótyagossá tesz. De mit is keresünk itt? Hát ezt a kilátót, ezt a Magyarország megfigyelő pontot.

A képről ugyan nem látszik, de egy igencsak magas domb tetején áll, Szendrő fölött, egy vár romjaira építve. Sose hallottam még szendrői várról, meg vagyok lepve.



 Ezt látjuk a kilátó tetejéről. Át lehet látni Szlovákiába.

Még jobban meglep, a falunak még kékfestő múzeuma is van. Igaz bemenni nem tudunk, de ha nagyon akarnánk kinyitnák nekünk, de annyi időnk nincs. Másik meglepetés, hogy micsoda sportélet zajlik itt. Egyik helyen egy teljesítménytúra résztvevőit várják, másutt egy bicikliversenyét.

Megyünk tovább, míg csak el nem fogy alólunk az aszfalt, zötyögünk az erdőben, míg megtaláljuk Szádvárt. Ez is egy XII. századi vár romja, vagy háromszáz méterrel minden felett, de felkapaszkodunk. Innen aztán beláthatták, ha jön az ellenség. 
De hogy hordták ide fel a menázsit a faluból? Hát ökrös szekérrel. csúszótalpakon. A köveken a nyoma, ahogy ezek a talpak az évszázadok alatt a  kikoptatták.
 
 

 Még jó, hogy az építőanyag, a kő  helyben volt, fa is volt a mészkőégetéshez, csak víz kellett. Ezt is megoldották, ahonnan kitermelték a követ, ciszternák képződtek, és ott összegyűlt a víz.

innen aztán pláne messzire látni. Gyerekkoromban nem értettem, miért építették mindig magasra a várakat, ha én lettem volna az ellenség, elmasírozok mellette, és elfoglalom a falvakat. Na de kislányom, a várat meg kellett vívni! A vitézi becsület! Na jó. Lipót ezt is foldig romboltatta, alig hagyott valamit belőle.
Azt ugye ne mondjam, hogy éttermet nem találtunk, pedig Edelényben láttuk egynek a reklámját, de nem haltunk éhen.

A régiós találkozó tombolájába varrtam.

ezt a takarót. Tulajdonképpen hárman kaptuk a feladatot, de sokkal egyszerűbb volt megvarrni egyedül, mint összeszervezni, hogy ki mikor ér rá, és hogy jön el hozzám. Arról nem beszélve, hogy ha rám jön az ihlet, meg időm is van, hol tudok én várni? Idő meg nincs túl sok, inkább hamarabb készüljön el, mint kapkodjunk a határidő miatt.
Mérete 160x230 cm. Lényege a tűzés, amit nagyon élveztem, mivel a mérete lehetővé tette, hogy a közepét se túl nagy erőfeszítésekkel tudjam mozgatni a gép alatt. Egyszer fordult elő, hogy bontani kellett, mert a hátlap alágyűrődött, de az keserves volt. Öt percnyi tűzést két óráig bontottam, mert a buborékok olyan apró öltések, szinte helyben jár a gép, és a buborék fele visszatolatva újra öltve. De én győztem.
Remélem örülni fog aki megnyeri, és a tombola árából összejön a következő takaróra való anyag ára.




Varbói kirándulás

Május 7-i hétvégén a jógásokkal három napos kirándulás lesz a varbói tó mellé. Nekem ugyan foltvarrós programom lesz akkor (naná, miért ne pont akkor lenne?!) de kiváncsi vagyok egy olyan helyre, ahol harminc embert vendégül lehet látni, hát elmegyünk megnézni. Kati biztat, 13 km, hazafele feltesznek a buszra Varbón, ha már elegem van a gyaloglásból, ez jó, buszon ülésben jó vagyok.

                                                  Pihenő az Andó kútnál.
 Térképünk nincs, megyünk bele a nagyvilágba, Katinak jó érzéke van a tájékozásban, bízok benne, hogy majdcsak megtaláljuk a tavat.
 ...és egyszercsak mit látnak szemeink? Egy tó. Nagy választék nincs, csak a varbói lehet.


 Körbejárjuk az egész tavat, mire megtaláljuk a szállásheylet, de bemenni nem tudunk, most nincs vendég, ilyenkor zárva van. Nem baj, majd májusban megnézzük.
Végigmegyünk a falun, nagyon szép, rendezett falucska, ée valahol közepetáján megtaláljuk a buszmegállót, benn áll  a busz, de jó látvány ez kifáradt testemnek. Aztán megnézzük az indulást, másfél óra mulva indul, de csak Sajószentpéterig, onnan másik kitudjamennyi várakozás után Miskolc Inkább erőt veszek magamon, és jövök a lányokkal tovább.
A temető mellett visz el az út. Nekik már jó.
 
De azért mi is kibírjuk. Főleg mert nem a jelzett úton jövünk,kicsit levágjuk, és a vadaspark mellett érünk haza. Nagyon nézzük a fű közt a májusi pereszkét, de sajnos nagy a szárazság, és itt se legel már a gulya. legalábbis nyomuk nincs.