2011. április 25., hétfő

Húsvét

Húsvét vasárnap Homrogdra megyünk a misére. Imre szülőfaluja, ebben a templomban volt az esküvőnk immár 42 esztendeje. De csak most fedezem fel a templom oldalán az évszámot, amikor készült. Pont születésem évében.
Figyelem az emberek beszédét, és melegszik a szivem az ízes palóc nyelvjáráson.

A szentelés.
Hétfőn biciklitúra, mert a pár nappal ezelőtti defekt se vette el a kedvemet kedvenc szórakozásomtól. Tiszadobra megyünk a gáton. Meglátogatjuk kedvenc tölgyfámat. Csak a méretek miatt álltam mellé. A csalán már igen nagy.
A szabadstrand, amit ősszel olyan szép szinekben fotóztam. Remélem pár hónap, és fürdünk benne.
Hazafelé kerülünk egyet Tiszalúc felé. Nem megyünk el Lúcig, látunk út közben egy tanyát,  amit nem fotóztam, és letérünk egy rögöcsös betonlapokból készült útra a tanya felé.  Az út felénél kezd nekem rémleni, hogy már jártunk erre, és akkor se tudtunk továbbmenni, de már nem fordulunk vissza.Ezt az őzikét megugrasztjuk, de nyugodt jószág, hagyja, hogy elővegyem a fényképezőgépet. A tanyán a gazda elmondja, hogy merre kell tovább menni át a pusztán "majd adja magát a földút."  
Ott a nagy messze a tanya, amit elhagytunk, itt az út még tényleg adja magát, de aztán a vadászok utat jártak az összes magasleshez, és madármegfigyelő állomáshoz. Merthogy a Kesznyéteni Tájvédelmi területen vagyunk. Élvezném, ha nem kellene a bicikli  kereke elé nézni, sőt, le kell szállni, elfogyott az út, toronyiránt nem mehetünk, bár már látjuk a Szamárhát tanyát, ami felé igyekszünk,  de itt mindenütt mocsár állja az utunkat, meg kell az utat keressük, ha nem akarunk visszafordulni. Mikor már az összes lehetőséget kipróbáltunk, megtaláljuk a jó utat, csak ez nem arra megy, amerre a tanya látszik. Nem baj, legalább fel tudunk ülni a biciklikre, és végül csak arra kanyarodik, amerre menni szeretnénk.
A madarak birodalma, a madármegfigyelőből nézve. Ide még vissza fogunk jönni egy katonai távcsővel, mert nagyon sok kócsag, gém, és minden más madárka látható, csak jó messze vannak.
Végülis levágtunk egy 20 km-es kerülőt, de nem értünk haza hamarabb a sok kóválygás miatt,  viszont sokkal szebb és izgalmasabb volt, mint ha a rendes utakon mentünk volna.
Szombat van, visszajöttünk egy méretes katonai távcsővel. Igaz jobb lett volna egy vállról indítható messzelátós fényképezőgép, de ha megosztani nem is tudom, élvezni nagyon tudtuk a látványt. Sok sok kócsag, egy őzike, kormoránok, nyári ludak, gémek, vadkacsák kerültek elénk, de legtöbben azok a madarak voltak, akiket nem  tudtunk azonosítani. Hazafelé végigvert az eső, de nem is baj, mert nem vagyunk szappanból, viszont már nagyon kellett az eső.

2011. április 21., csütörtök

Ilyen szép tavaszt!

Hat éves korom óta nem volt annyi időm, hogy élvezzem a tavaszt, mint most, hogy nyugdíjas vagyok. Mert azóta mindig menni kellett valahova, szaladni, de most, nyugodtan szemlélődhetek kedvemre, nem sürget semmi. Most mindenre van időm. Főzés közben nem kell már a mosáson gondolkozzak, mosás közben a vasaláson, és mindeközben, hogy nem felejtek-e el elmenni valamelyik beteghez. Szóval most mindennek megvan az ideje. 
Nagyon élvezem, hogy ebéd után kifekszek a napozóágyba egy jó könyvvel, a cseresznyefa virágait hozza rám a szél, elnézem ahogy a méhecskék dolgoznak rajta, tudom, hogy reggelente a vízköpő mellett melengetteti magát egy kis gyík, a konyhaablakból egy gólyafészekre látok, amire ha késve is, csak megjöttek a gólyák, és most intenzív házaséletet élnek,  de már nem sokáig látom, mert belombosodik a köztünk levő fa.
Máté unokám meglátogatott, és mikor kiterítettem eléjük a Tatabányára varrt quiltemet, összecsapja a három éves kezeit, és felkiált: AZTA! Hát van olyan zsüri, ami ezt tudná űberelni?
Szóval jól telnek a nyugdíjas napok. Azért két hét mulva majd visszamegyek helyettesíteni három hetet, de biztos azt is élvezni fogom.
Majd minden nap biciklizek a gáton. Ugyanaz az út, de minden nap más, a tiszapart fái ahány annyi árnyalata a zöldnek, a rügyek kibomló pici levelei vékony hártyák, minden nap másképp tör át rajtuk a fény, ahogy erősödnek.
A tegnapi biciklizés kicsit másképp sikerült. Zoltánnal megyünk, megcélozzuk a tiszatarjáni gátőrház melletti susnyást, ahol szép madarakat szoktunk megfigyelni. Ez kb két órányi út lesz, hatkor nyílik az uszoda, addig vidáman hazaérünk, sportnap van.
A susnyást leégették, nád nincs, de így jól belátható, madár csak egy gém, az is messze, csak toljuk a bicikliket, a terep nem alkalmas, hogy ráüljünk. Nem baj, elgyönyörködünk a kisbárányokban, amik a gátoldalban legelnek, elég szép a szaporulat. Vannak egész kicsik is, meg nem közelítjük, a vén kos elég tekintélyes, jobb a békesség.  
Visszaérünk az aszfaltra, de az én biciklim valahogy furcsa. Nem ilyen szokott lenni. Leszállok, megnézem a kereket, a hátsó totál lapos. Valamibe igen belementem. Hát ezen ma biciklizés nincs. Négy óra lehet kb, mi pedig itt a semmi ágán kb 13 kilométerrel otthonról, egy szál pólóban, fél liter vízzel. Ahogy szoktam.  Haza kell tolni a bicajt. 
Első gondolatom, hogy szerencsére nem papucsban vagyok, hanem a jól kitaposott öreg edzőcipőben, már számtalanszor út közben vettem észre, hogy papucsban tekerem a járgányt. Könnyű séta, lapos terep, de akárhogy számolom, sietni kell, ha még ma haza akarunk érni. Zoltán szolidaritásból szintén tolja a magáét. Nem először járunk így, de ilyen messze még sose. Gyerekkori történeteket mesélgetünk, és jól összekapunk, mert mind a ketten másképp emlékszünk ugyanarra. A folyamkilométerek jelzései egy darabig mutatják a megtett kilométereket, aztán az se.
  Most aztán alaposan meg tudjuk nézni a zöld ezer árnyalatát, de valahogy már nem vagyok annyira elvarázsolva. Az út felén túl van egy sétány, leülünk a padra, de öt perc után megyünk tovább, már igen megy le a nap, egyre hűvösebb van. A láthatósági mellényeket felvesszük, de az ugyan nem sokat melegít. Már lement a nap, mikor meglátjuk a falu első házát, régen örültem így az italnagyker keritésének, ahonnan már csak egy utca, és otthon vagyunk. Nyolc óra elmúlt. Zoltán megjegyzi, hogy ugyan már, az uszodából is most jönnénk, és ugyanilyen fáradtak lennénk.
Nem tudom, hogy először igyak, egyek, a pullóverem keressem, a cipőmet húzzam, aztán Imre előhozza a pincébe száműzött lábáztató-maszírozó készüléket, és a meleg vízben jaj de szép az élet idehaza.

2011. április 3., vasárnap

Odvas keltike túra

Kicsit előrébb kell hozzuk a húsvéti túrát, mert az idén olyan későn van húsvét, hogy addigra elvirítanának kedvenc tavaszi virágaink. Az utakat kissé leamortizálta a fakitermelés, örülünk, hogy gyalog megyünk. A zöld jelzésen  a kisvasút papirgyári megállójától. A dagonyás úttól felfelé kezdődik a virágszőnyeg. Legtöbb az odvas keltike, de van bőven békaszem, mocsári gólyahír, szellőrózsa, csak győzzünk gyönyörködni.  
 az odvas keltike még a sziklából is kinő.

Kicsit messzebbről...

 ...még messzebbről....

 a fák mintha csak misét cerebrálnának ebben a templomi áhitatban.
 a rügyek már pattanni szeretnének,
a sombokrokra ami csak ráfér. Ide ősszel visszajövünk.

 És fönt a Gulickánál  mintha megkoronázná a látványt ez a két bokor kökörcsin. De szeretném hinni, hogy senki nem fogja leszakítani. A túristák hada fotózza
 Kankalinból még csak két szálat találtam, nekik később jön el az idejük.
Most volt teljes pompájában ez a virágszőnyeg, egy hét, és már csak a levelek maradnak, mert ahogy a fák kilombosodnak, már nem kapnak napot a virágok, ezért sietnek. Ilyen látványban még sehol máshol nem volt részem. Már sokszor megtettük ezt az utat ilyenkor tavasszal, de ennyire més sose sikerült elkapjuk a virágözönt.