Ilyen szép tavaszt!

Hat éves korom óta nem volt annyi időm, hogy élvezzem a tavaszt, mint most, hogy nyugdíjas vagyok. Mert azóta mindig menni kellett valahova, szaladni, de most, nyugodtan szemlélődhetek kedvemre, nem sürget semmi. Most mindenre van időm. Főzés közben nem kell már a mosáson gondolkozzak, mosás közben a vasaláson, és mindeközben, hogy nem felejtek-e el elmenni valamelyik beteghez. Szóval most mindennek megvan az ideje. 
Nagyon élvezem, hogy ebéd után kifekszek a napozóágyba egy jó könyvvel, a cseresznyefa virágait hozza rám a szél, elnézem ahogy a méhecskék dolgoznak rajta, tudom, hogy reggelente a vízköpő mellett melengetteti magát egy kis gyík, a konyhaablakból egy gólyafészekre látok, amire ha késve is, csak megjöttek a gólyák, és most intenzív házaséletet élnek,  de már nem sokáig látom, mert belombosodik a köztünk levő fa.
Máté unokám meglátogatott, és mikor kiterítettem eléjük a Tatabányára varrt quiltemet, összecsapja a három éves kezeit, és felkiált: AZTA! Hát van olyan zsüri, ami ezt tudná űberelni?
Szóval jól telnek a nyugdíjas napok. Azért két hét mulva majd visszamegyek helyettesíteni három hetet, de biztos azt is élvezni fogom.
Majd minden nap biciklizek a gáton. Ugyanaz az út, de minden nap más, a tiszapart fái ahány annyi árnyalata a zöldnek, a rügyek kibomló pici levelei vékony hártyák, minden nap másképp tör át rajtuk a fény, ahogy erősödnek.
A tegnapi biciklizés kicsit másképp sikerült. Zoltánnal megyünk, megcélozzuk a tiszatarjáni gátőrház melletti susnyást, ahol szép madarakat szoktunk megfigyelni. Ez kb két órányi út lesz, hatkor nyílik az uszoda, addig vidáman hazaérünk, sportnap van.
A susnyást leégették, nád nincs, de így jól belátható, madár csak egy gém, az is messze, csak toljuk a bicikliket, a terep nem alkalmas, hogy ráüljünk. Nem baj, elgyönyörködünk a kisbárányokban, amik a gátoldalban legelnek, elég szép a szaporulat. Vannak egész kicsik is, meg nem közelítjük, a vén kos elég tekintélyes, jobb a békesség.  
Visszaérünk az aszfaltra, de az én biciklim valahogy furcsa. Nem ilyen szokott lenni. Leszállok, megnézem a kereket, a hátsó totál lapos. Valamibe igen belementem. Hát ezen ma biciklizés nincs. Négy óra lehet kb, mi pedig itt a semmi ágán kb 13 kilométerrel otthonról, egy szál pólóban, fél liter vízzel. Ahogy szoktam.  Haza kell tolni a bicajt. 
Első gondolatom, hogy szerencsére nem papucsban vagyok, hanem a jól kitaposott öreg edzőcipőben, már számtalanszor út közben vettem észre, hogy papucsban tekerem a járgányt. Könnyű séta, lapos terep, de akárhogy számolom, sietni kell, ha még ma haza akarunk érni. Zoltán szolidaritásból szintén tolja a magáét. Nem először járunk így, de ilyen messze még sose. Gyerekkori történeteket mesélgetünk, és jól összekapunk, mert mind a ketten másképp emlékszünk ugyanarra. A folyamkilométerek jelzései egy darabig mutatják a megtett kilométereket, aztán az se.
  Most aztán alaposan meg tudjuk nézni a zöld ezer árnyalatát, de valahogy már nem vagyok annyira elvarázsolva. Az út felén túl van egy sétány, leülünk a padra, de öt perc után megyünk tovább, már igen megy le a nap, egyre hűvösebb van. A láthatósági mellényeket felvesszük, de az ugyan nem sokat melegít. Már lement a nap, mikor meglátjuk a falu első házát, régen örültem így az italnagyker keritésének, ahonnan már csak egy utca, és otthon vagyunk. Nyolc óra elmúlt. Zoltán megjegyzi, hogy ugyan már, az uszodából is most jönnénk, és ugyanilyen fáradtak lennénk.
Nem tudom, hogy először igyak, egyek, a pullóverem keressem, a cipőmet húzzam, aztán Imre előhozza a pincébe száműzött lábáztató-maszírozó készüléket, és a meleg vízben jaj de szép az élet idehaza.