Karácsonyi történetem.

Nagyon jó napom van. a napok óta tartó szürkeség mintha kezdene oszlani, a felhők vékonyodnak, sőt mintha a nap is ki kibukkanna pár percre.

Selymet festek. Óriási izgalomban, mert konkrét terveim vannak a jövő évi pályázatra., A festés mindig lutri, nagyon könnyen egész más sikeredik mint szeretnénk, de most ez is pont az, amit elképzeltem. Az igzgalomban túl korán húzom le a gumikesztyűm, az egész kezem szürke, de nem baj, kenyér, kalács a fagyasztóban, nem kell dagasztani.

Hogy kisértésbe se essek, hogy túl korán szedem ki  az ecetes vízből a selymeket, felkapom kissé viseltes dzsekimet, és elbiciklizek a városba a felnőtt játszótérre. Minden napos szórakozásom, ha kicsit jobb idő van, hogy 10-10 percet mozgok ezeken a jó kis szereken, a végére jólesően elfáradok.

Hazafele be kell ugorjak a Tescoba ecetér, mert mind elhasználtam ami itthon volt. A Tesco előterében piros mellényes önkéntesek adományokat gyűjtenek. Nagyon egyszerű, vásárolj valamit, és tedd be a kosarukba. Tavaly elfelejtettem, és mivel semmi nem volt a kosaramban, ami nélkülözhető, a kávémat tettem bele. Idén megnézem, miket raknak mások. Még oda se lépek, egy mellényes önkéntes óvón nyujtja kezét a cuccok felé: Jajj nénike nem, ezeket még most gyűjtjük, ne tessék válogatni, majd felírjuk a néni nevét is...
Le vagyok forrázva. Három ezerér veszem az ecetet, és nem száraz tésztát, meg olajat, hanem szaloncukrot, stollent, dobozos kekszeket rakok a kosarukba.
Hazafele elhatározom, hogy a lepukkant dzsekimet kidobom. Kiszedem a naftalinból a tíz éve megörökölt, de még sose volt rajtam perzsabundámat. Karácsonyig már csak abban fogok bemenni a városba. Mondjuk azt nem tudom hogy a bicajomra hogy fogok benne felszállni.