2017. augusztus 7., hétfő

Lengyelországban jártunk

Három napos buszos kirándulásra megyünk Dél-Lengyelországba főleg a városi nyugdíjas körrel, így a busz reggel ötkor innen indul a Műv ház elől. Pontos indulás, kényelmes légkondis busz, apró bibi, hogy indulás után rossz málharögzítés, a két literes vizes palackom a csomagtartóról lekérezkedik, de nem üti agyon Éva barátnőmet, mert a lépcsőn landol. Szerencsére ez az egyetlen ijedség az egész úton. Miskolcon felszállnak a többiek, és az idegenvezető, Jadviga, lengyel nő, Jagna jut eszembe róla a Parasztokból, így képzelném, fiatalabba. Az majd csak később derül ki, hogy nem csak szép, okos is, és mindent tud, amit meg is oszt velünk.
A Tátrát nem fotózom, ugyanolyan, mint legutóbb volt, a köröm növekedésével azonos tempóban nő, ez aligha látszana a képen, fenséges mint mindig. Zdiar, az ismerős kis alpesi falu szebb mint valaha, nő, mint a gomba. Zakopanéba tartanánk, de utunkat állja valami Tour de Polski, kilométeres sorok elől is hátul is, jobb, ha be se megyünk Zakopanéba, mert kijönni se fogunk tudni. Kis csapatépítő trécselés, fiuk jobbra lányok balra, hermafroditák középen.


Megyünk egyenesen Krakkóba, Wawelbe (Bábelnek gondolom, lengyelesen ejtve, de semmi köze hozzá) megnézzük a Várban a királyok temetkezési helyeit, és János Pál múzeumát, a miseruhái láttán elgondolkozok, hogy hogy bírja egy idős ember azt a sulyt, a miseruhák alatt hogy nem roskadt össze! Ha én választanék pápát, negyven év lenne a felső korhatár.

 A nagyharang alatt a csapat. A nyelvét megérintve (a harang nyelvét) teljesül a kívánságunk. Biztos így van, mert én azt kívántam, hogy ne legyünk hír a médiában, épségben érjünk haza. És tényleg bejött.
Jó társaságban vagyunk..

Sürget az idő, a Wieliczkai sóbányába időre megyünk, hónapokkal előbb be kell jelentkezni, hiszen olyan tömegek látogatják, ami mozgatása komoly feladat a bányász egyenruhás szervezők részéről. Mindenhol elmondhatjuk, hogy a turizmus már olyan tömegsport, hogy azon gondolkozok, maradt otthon valaki?
A sóbányát már negyven éve láttam, nem változott, de mintha a 360 méterre lemenő lépcsők többen lennének, de a látvány változatlanul csodás.



Lélegzetem eláll a Kinga kápolnába érve mikor megszólal a rabszolgák kórusa(itt a bányászok kórusa) és felgyulladnak a sókristály-csillárok. De maga az aládúcolás is megérdemel egy képet, az ácsmunka számomra elképzelhetetlen.


Csak kicsit késünk a szálloda elfoglalásával, és a vacsorával. Egyetlen bibi, hogy a lift elromlott. Ez különösen azoknak kellemetlen, akik több hónapos világkörüli útra csomagoltak, mert a negyedik emeleten vannak a szobák. Na és piszkosul melegek a lapostető alatt, de olyan fáradtak vagyunk, én legalábbis alszok mint akit kilőttek.
Másnap reggel okulva az előző napi kánikulából vizes kendőkkel a nyakunkban indulunk Krakkó történelmi városrészének megnézésére. Nem nézzük meg mind a négyszáz templomát, csak a legfontosabbakat, ők is vannak bőven. A Főtér hatalmas, de kell is ennyi turistának. Honnan tudták sokszáz évvel ezelőtt az építők, hogy ilyen tágas tereket kell építeni, pedig akkor még csak szekerek voltak, akiknek kellett a hely.







na és persze nem csak történelem van:


pancsi a szökőkútban a Mária templom előtt.

Dottózás a zsidó negyedbe. De jól esik ülni.
És a legfantasztikusabb templom még most jön: Az Isteni Irgalmasság temploma, aminek alapkövét János Pál pápa tette le, és ami azt bizonyítja, hogy a modern építészet felülmúlja a régit. A templomba ötezer hívő fér be, puritán, egyszerű, és valami gyönyörű.





és a tornyából egész Krakkó látszik.(naná, hogy liften megyünk fel)
Folytatás egy másik bejegyzésben.

2 megjegyzés:

lilapereszke írta...

Drága Márta!
Jó volt olvasni, látni a te szemeddel a lengyelországi utadat.
Nagyon csini vagy a fotón :-))

Márta néni azéris írta...

Nem, a csini az Kati. Én a tehén vagyok a fehér nadrágban.