Kétéjszakás kalandom az érsebészeten.

Kb négy évtizede növesztgetem, dédelgetem visszereimet, amiket főleg akkor szedtem össze, mikor 15 hónapig laktunk két picivel a panellakásba a hetediken lift nélkül. Az építők úgy gondolták, örüljünk, hogy lakást kaptunk, nem is kicsit, a lift ráér. (bizony! a mai fiatalok már nem is ismerik azt a kifejezést, hogy lakást kapni. Ez az "átkos"-ban volt szokás. )  

Summa summárum, negyven éve dédelgetem visszereimet, és most már elgondolkodtam, megengedhetem-e magamnak egy trombózis luxusát. Meg egyáltalán. Mi az, hogy leélem az életem a nélkül, hogy egy kórházat másként is látnék, mint vagy dolgozó, vagy látogató. A dolgot még érdekesebbé teszi, hogy az érsebészet helyileg azon az osztályon van, ahol érettségi után első lépéseimet tettem a munka frontján. Akkor gégészet volt.   Ott gyökerezett a lábam a földbe mikor először a műtőbe beléptem, ott csapott meg az az érzés, hogy itt a helyem.

Hát most itt lesz a helyem hétfő reggeltől szerda reggelig. A kórház már belépéskor mellbe vág. Hatalmas toronydaruk építenek valami monstrumot a szépséges park helyére, ami a lelke, a tüdeje volt a kórháznak,   és helyet adott a kisfiú szobornak, amihez vizsgák előtt már csak kabalából is elzarándokoltunk. Ki tudja hova került. Az ápolónőképzőből, ahol tanultam mindenféle zenei futamok áradnak szét, mi a fene ez,  Hát zeneiskola van a kórház közepén. Szóval a nosztalgia alig talál kapaszkodót, dehát így van rendjén, negyven év alatt baj lenne, ha nem fejlődött volna, nem lenne szebb, modernebb, jobban szervezett az egész.  (de hogy kerül oda zeneiskola?)

Az időzítés nem a legjobb, pont jönnek a tavaszi kerti munkák, de szerencsére az utolsó héten kert felásva, beültetve. A tavaszi nagytakarítást már előtte megcsináltam, a ház kiglancolva,  a fagyasztót televágtam kajával, hogy ha hat hétig felállni se tudok, akkor se halunk éhen. (kilenc kiló kenyeret és hat kiló kalácsot sütöttem pl)

Igaz nem tudom miért megyek hétfőn, hisz egész nap nem történik semmi, csak aláírok négy öt papírt, és egy doktor bácsi megnézi, nem fejlődött-e vissza valami csoda folytán a fél évvel ezelőtt előjegyzett visszerem.  A társaság igen jó, korombeliek vagyunk, csak én vagyok kezdő, a többiek a sokadik műtétein vannak túl. Sok alvás nincs, bár este kapunk valami bogyót, de ez az ágy valahogy igen idegen. Négykor még nézem a falon a digitális órát, aztán fél ötkor kivágódik az ajtó, lámpa fel, hőmérőzés. Mivel most a Tudor korszakkal vagyok átitatva, hirtelen azt hiszem, a bakó jön értem, de nem. Nem baj, van idő alaposan megfürödni.

Aztán nyolckor betesznek a kézfejembe egy branült, véna biztosításra, (ez volt a"legfájdalmasabb" beavatkozás, amennyiben egy tűszúrás fájdalmas) főorvos úr jön a vastag filctollával, hieroglifákat rajzol a lábamra, ahol majd vagdosni fog,  bekötik az infúziót, lecsupaszodok, és a műtős ágyastól elindul velem, robogunk, kanyargunk, suhan a plafon felettem. Nem találom a régi műtőt, a csempézett zöld falakat, itt minden szürke, és tapétázva van, fel nem fogom ésszel, hogy lehet ezeket a falakat rendszeresen fertőtleníteni, ahogy kellett nekünk annak idején. Aztán kapaszkodjak a nyakába, boldogan fiatalember, fel se fogom, hogy ez már a műtőasztal, annyira nem olyan az egész, üljek fel, valami egy picit megcsípi a hátamat, és deréktól le elmúlok lenni, na legalább a zöld lepedő ismerős amivel eltakarják előlem a látványt, legalább egy kis zene, vagy valami, de csak kétféle műsort nézhetek, vagy a bal kezembe csöpögő infúziót, vagy a jobb oldalamon a monitort a szívverésemmel, hát tök unalom. Ha néha nem koccannának a műszerek, azt hinném, passziánszoznak a  hasamon, de biztos nem, mert mikor leszedik előlem a lepedőt, a lábam vastagon be van pólyázva. Újra megölelgetem a műtőst, robog felettem a plafon, újra a szobában vagyok, örülünk egymásnak a lányokkal, ennyi volt?

Kitapogatom a fenekem, de nincs meg, csak mintha a lepedő lenne egy nagy darabba gyűrve, valami itt ereszt, biztos a nehezék, amit rátettek a vénacsonkra, szólok a nővérkének, jajj, maga bepisilt, hogy pisilhettem volna, mikor még le vagyok bénulva, betesz egy katétert, telefolyik az egész zacskó, naná az én rapid vesém nem tűri, hogy egy liter infúzió csak úgy keringjen bennem, kedves a hólyagomtól, hogy nem repedt szét. Tisztába tesznek, mint egy kisbabát, jó lenne aludni, de a kíváncsiság nem hagy, mikor jön vissza az élet belém. Kezd olyan lenni, mintha két nagy felfújt ballonban lennének a lábaim, megmozdul a térdem, aztán a lábujjaim is, és a kapaszkodó segítségével meg tudom emelni frissen visszakapott fenekemet is. Csak a fejem nem szabad emelgetni, mert annak múlhatatlan fejfájás lenne a következménye, bár a főorvos úr megnyugtatott, hogy tíz infúzióval el tudják mulasztani, ahhoz be kell járjak, na nem, inkább vigyázok. Kitapogatom a pogácsáimat, jajj de finomak, két kis doboz ivólével leöblítem, most már tényleg alhatnék egy kicsit, de semmi. A sudokukat rendre elrontom, és a könyvem se köt le, inkább hallgatom a szomszéd beteg nagyon megható történetét a férje haláláról. Este már vacsorát is kapok, aztán jön a nagy attrakció, kiosztják az ágytálakat,  nem könnyű ám elveszíteni a gátlásokat, de végül sikerül. Kapunk valami szupertitkos tablettát, el nem árulná a nővérke, hogy altató-e vagy  fájdalomcsillapító, de mindegy, mert ha nem fáj elalszok, ha meg elalszok, nem fáj. Csak az a fránya ágy a négy ujjnyi szivaccsal ne törné a derekamat. Hajnalban már kimehetek. Megyek is. Nem élvezem, de ki lehet bírni.

Reggel még átkötnek, aztán zárót kapok, és mehetek haza. Hogy én hogy örülök a sógornőmnek, mikor meglátom! nem hogy hazavisznek, de még hozzák magukkal a kaját, együtt ebédelünk, kománém a komatállal. Este valahogy meg kéne fürdeni. Húzok egy neylonzsákot a lábamra, elkötöm, és beállok zuhanyozni. Naná, hogy vizes lesz a combhajlati kötés, próbálom lecserélni, de hozzám van nőve, csak a bőrömmel együtt jön. Hagyom. Hajszárítóval megszárítom, bár a főorvos úr mintha jegelést  mondott volna, hát ez nem ugyanaz. De az tuti, hogy a varratszedés a ragasztók miatt rosszabb lesz, mint az egész eddigi.

Ez volt tegnap. Ma egész nap hevertem a napozóágyon, körben tele a kert ibolyával,  és olvastam. Milyen jól fogok kinézni egy hét múlva,  mint aki a Bahamákról jön, csak a jobb lábam lesz hófehér.
Örömmel jelentem, hogy már az emeletre váltott lábbal jöttem fel. De mit fogok csinálni ezzel a rengeteg fagyasztott kajával?