Túl értékeltem képességimet

...mikor a tegnapi túrát terveztük. Ómassa alatt leparkolunk, végig a falun, majd a Vadászvölgyön Csipkéskútra, onnan a Nagyrétre, majd fel Háromkőre. Ez alsó hangon 13 kilométer, négy óra alatt megvan, de még vissza is kell jönni. Jávorkút felé jövünk, ez Nagyréttől aszfalt, de mire idáig érünk, a lámaimat alig taszigálom magam alatt. Az lehetetlen, hogy azon a nyaktörő úton még elvergődjek öt kilométert a kocsiig. Szerencsére Zoltán még bírja, ő a Krivánra van hitelesítve, és bár a legöregebb a csapatban, felajánlja, hogy elmegy a kocsiér, és visszajön értünk. Így megúsztam nyaktöretlenül.

Az erdő már kezd szinesedni.

A Nagyrét csontszáraz, lónak már emléke sincs, az encián csak arasznyira nőtt meg,

de a bábakalács jól tűri a szárazságot.

A bogáncs, amiről eszembe jut egy rég megtanult vers, a szerzőjét már elfelejtettem.

Tenyészek csak a nyárban
Mint a bogáncs, vadon
se örömöm, se árnyam
Óráim hullatom.

Ikrás fényt inna forrón
Záport csókolna szám
Minden virágba kóróm
Ragályát oltanám.

Bőrömön tűz nyilallt át,
S kiibomlik a buja
Szirmú bizonytalanság
Tövises bíbora.

Nem a fa sorsa vár, mely elaggva is megáll,
Engem hőbb szomorúság ver: felperzsel majd a nyár
Kitép az ősz, s a síri szomjú pusztáknak ad,
S szelekbe göngyölíti rozzant csontvázamat.

o