2015. május 27., szerda

Óda a biciklimről.

 

Az én biciklim az idén lesz negyven éves. Negyven évet töltött el olyan szolgálatban, ahol nem volt tél vagy nyár, hétvége, vagy szabadnap, menés volt, gurulás, száguldás, tekergés, annyi, hogy ha egy irányban mentem volna vele, már tuti, hogy körülmentem volna az Egyenlítőn. Ha a csomagtartóiban hazacipelt élelmiszert egy rakásra raknák,  meg tudnám etetni egy kisebb város lakosságát. Az az energiamennyiség pedig, amit már elégettem a nyergében, elég volna a házam fűtésére jópár napig. Annyira egymáshoz szoktunk, hogy volt, aki meg se ismert, ha az utcán gyalog mentem. Olyan is volt, hogy a bátyám az én baringámmal ment a boltba,  -őt nem nagyon ismerték itt a faluban – és mikor kijött a boltból, két férfi útját állta: Hogy kerül ez a bicikli magához? Ez a Márta néni biciklije.

 

Ez szolgálati jármű volt, aztán mikor letelt a kihordási ideje, levették a leltárból. Persze vettem én magamnak másik bicajt is, szép fényeset, metállkéket, sebváltósat, aminek elől hátul világítása is van, meg zselés ülés,  de valahogy nem éreztem rajta otthon magam. A fenekemnek nem izlett az ülés, a kormány alacsonyan volt, mire észleltem, hogy nincs kontrája, majdnem nekimentem az előttem állónak. És szépen visszaültem a régire.

 

Voltak ám kalandjaink. Eltévedés a kesznyéteni határban naplementekor de úgy, hogy éjfélkor kecmeregtem haza szederbokroktól vérezve, - azóta tudom miért Szederkény a városrész neve, ahol lakok. Estem vele már nagyokat, főleg télen, mikor csúszott, míg rá nem jöttem, hogy csúszós úton csak gyorsan lehet biztonságosan menni,  úgy nem esik el az ember – vagy ha esik,sokkal nagyobbat.  De csontom sose tört. Volt, hogy három órát toltam, mert Tiszatarjánon túl jutott eszébe, hogy kidurranjon. De a hátamon nem kellett cipeljem.

 

De mostanában valahogy nehezebb tekerni. Gondoltam, ez már a kortól van. Nem érzek késztetést, hogy csak úgy rápattanjak, és körbeszáguldjam a territóriumomat a Tisza gátján,-  pedig nyílik az akác, bodza, és olajbokrok, - és élvezzem a bódító illatokat.

Aztán úgy esett, hogy a lányom az én biciklimmel akart menni valahova, de csak a sarokig ment, tajtékozva jött vissza: Anya ez életveszélyes, hogy tudsz ezen közlekedni? Majd kiesik a kereke, kotyog, lötyög, a csavarok ki vannak lazulva a villát súrolja az első kerék,  rá ne ülj még egyszer. És már vitte is valami műhelybe, ahol rendbe tették, kapott hátsó lámpát is, a szerelő személyesen hozta vissza,   és azt mondta. Ez már nagyon öreg járgány, most rendben van, de sokáig már nem fog menni, tiszta rozsda az egész. Azt se tudtam hol fogjam be a fülét szegény járgányomnak, hogy ne hallja a halálos ítéletét. Vigaszul ráültem, körbenyargaltam vele  a territóriumom, szaladt mint a tüzes sárkány,  és megígértem neki, hogy ha eláll ez a csepergős májusi eső, és lesz egy kis időm, elviszem  - vagy ő visz engem -  a tiszacsegei halászcsárdába egy jó harcsasztékre.

Utóirat.További előnyei, hogy nem párásodik be az ablaka. Nem kell sulyadót fizetni utána. Egy pöccre indul. Hidegen hagyja a benzin áremelés. Csak a fogyasztásával nem vagyok megelégedve. Fogyaszthatna többet a fenekemből.
 

2 megjegyzés:

Fernel írta...

Mondtam már, hogy imádlak? Úgy szeretnék többet olvasni tőled :D

Nádasdi Szabó Zoltán írta...

Nem öregszünk, kedves Márta néni, csak a biciklink.... :-)