Epertorta, és elázás

Feltettem a képeket, de mire a  kommentet elmentettem volna,  jött a vihar, és kikapcsolt a gép. Hát jobb, mintha leégett volna.

Ilyen az epertorta, ahogy én szeretem. Sok eper, kevés tészta. A trükkje, hogy fordítva készül. Egy keverőtálat - de jó méreteset - kibélelek folpackkal, belepakolom az epret, leöntöm két csomag zseléből készült tortazselével, majd a pudinggal, ráteszem a piskótát, be a hűtőbe, és tálalás előtt tálra borítom. Szállítani is könnyebb így, de most nem kellett szállítani csak ki a kertbe az ebédhez.

Mivel igen hirtelen igen meleg lett, úgy döntünk, hogy irány a tiszadobi szabadstrand. Nem mintha nem lenne itt a szánkban a saját strandunk, de az elég szerdán. Most valami más kell. Biciklizés jókora szembeszélben 17 kilométer. De milyen jó lesz majd hazafele fáradtan a hátszél!

Kevesen vagyunk.  Van mikor nincs is más, csak mi hárman. De délutánra már többen vagyunk. Figyelek egy családot, amint levonulnak a vízhez. Papa mama mint két karácsonyfa kétszer fordulnak a parkolóból, teleaggatva polifoamokkal, pokrócokkal, felfújható gumimatracokkal, hűtőtáska, a gyerekek hasonlóképpen a játékok garmadával. Harmadszor jövünk ki a vízből, még rendezkednek, pumpálják a matracokat, árnyékból napra, napról árnyékba költözködnek, van hely. Kemény energiákat fektetnek bele, hogy jól érezzék magukat. Nem számolom, hogy hanyadik jégkrémet nyalják a gyerekek, és hanyadik sört bontja az apuka. Fő gond, hogy ki menjen a szél elfújta  gumikacsák, és polifoamok után, mert ahhoz fel kellene állni. Üdítő változatosság egy tucat suttyó kamasz, akik mezitláb fürdőgatyában érkeznek, és harsányan birkóznak a vízben, és próbálnak nekifutásból szaltót ugrani bele a vízbe. Meg egymás nyakába.

Az ősszel aranyló színben fotózott ciprusfa most ilyen üdezöld. Nagyon szép. Délután még elbiciklizek a közeli gombás kiserdőbe, de a két napja esett eső nem volt elég, egyetlen kis semmit se találok. Mire visszajövök, gyanus felhők kezdenek gyülekezni. A felszerelkezett család kezdheti kiengedni a levegőt a felfújt matracokból.

Ahogy a faluból kiérünk, és rátérünk a hazavezető útra, ez a látvány tárul elénk. Otthon biztos esik, semmi esély, hogy megússzuk. Akkora szembeszél fúj, hogy majdnem leszed a bicikliről. Még tíz kilométer van hátra, mikor nekikezd. Aztán rövidesen kopognak a jégszemek, nem nagyok, de ha nem vennénk észre, a biciklicsengőn csilingelnek. Muszáj megállni, mert igen csipkedik a csupasz combomat, hátamat, magunk fölé tartjuk a gyékényt védelemül, de így igen hideg van, ha nem mozgunk. Mikor a jég abbahagyja, indulunk, akárhogy esik, ha mozgunk, nem fázunk.

A két ázott ürge. A harmadik is olyan. Nem égett le a hátam a visszaúton, napszúrást se kaptunk, és izzadni is csak a nyelvünk alatt sikerült.

Levetköztünk. Pontosabban lefejtettük magunkról a vizes göncöket. És még egyszer elénekeljük a dalocskát, amit hazafele költöttünk fennhangon énekelve:

Ha tüdőbajos lennék szép pirosat köpnék

Reggeltől napestig köhögnék, krákognék

Szidnám az úristent, miért küldött jeget

Hisz még nem tekertünk hazáig eleget.

De semmi nyavalya. nekünk a jégeső se árt.  

Ez pedig este itthon. Félelmetes látvány ez a fehér vastag felhő a fekete felhők előtt. Látóhatártól látóhatárig terjed, és jön és jön és jön egyre közelebb. Frászt kapok. A fejünk felett szétterül és átmegy az északi látóhatárra, de nem esik belőle. De jó hogy már a szobából nézzük.