Plitvice, avagy ki a ködöt nem becsüli...

Az életben legalább egyszer látni kell az embernek a plitvicei tavakat, találunk egy olyan társasutat, ami este indul, másnap kirándulunk, este vissza a buszba, és haza. Eddig sok szerencsém nem volt a buszos utakkal, Görögországban kilenc napból hét nap esett, Bajorországban fő gondunk volt, hogy a ködben ne tévesszük szem elől az idegenvezetőt, a Meteorákat csak megtapogatni tudtuk, felnézni max a derekukig. De hátha most...
Indulás este tizenegykor, senki se késik, mehetünk. Lámpa leolt, elhelyezkedünk az alváshoz, takarók, nyakpárnák, előttem ülő hátrahajtja ülését, de mikor mi akarjunk, a mögöttünk ülő pár tiltakozik, nem engedi. Hiába kérjük, magyarázzuk, hogy hajtsák le ők is, nem, az istennek se. Ott maradunk beszorítba, a szűlőcsatornában érzem magam farfekvéssel, így sok alvás nem lesz, ölemben diszkrét horkolás, majdcsak rászól a felesége, de horkol ő is, ez a jó házasság. Reggel kiszédelgünk, naná, hogy szédelgek, inni nem merek, mert akárhol nem lehet pisilni, választani kell a kiszáradás, vagy a feszüklő hólyag közt, az előzőt választom, mert itt nem lehet az erdőben diszkréten félrevonulni, csak a kiépített, szépen rendbetartott helyeken. Az eső csepereg, nem nagyon, tulajdonképpen ha nem esne, a sok vízsés vízpermete is lehetne akár, nagyobb baj a köd. Elérkezünk a kettes állomáshelyre, ahonnan a legnagyobb vízesést lehet látni, de mi ennyit látunk.

A háttérben halljuk a dübörgést, tehát ott van.

A jegyek árában hajós átkelés, elektromos kisvonat (vagy busz? jármű minden esetre) is benn foglaltatik, hát ennél szomorúbb látvány aligha lehet. De meglátjuk a vízeséseket, amerre nézünk, mindenütt víz víz víz. A tórendszer tálcaszerűen helyezkedik el egymás alatt, és egyikből másikba  folyik át a víz. Nem a tetején, mindenütt, vízköpők, zubogások.

A képek aligha adják vissza a látványt, itt minden csepp víz siet, furakszik, és ha végre van egy perc pihenése, akkor ilyen:

Az egész tórendszeren kiépített útrendszer van  a 14 kilométerből legalább tíz.  Rönkfából

két ember fér egymás mellett, egy oda, egy vissza. A vízállás magas, itt plusz palló kellett. A tömeget nem fotóztam, de volt bőven. Majdnem mindenki kínai. Maradt otthon valaki? Búbtól bokáig esőkabát, mégis tartják az esernyőket, és verik ki egymás, és a szembejövő szemét vele. Hónuk alatt gyaloglóbot,  (de minek? de össze nem csukják, hátizsákba be nem tennék! ahogy forgolódnak, böködik a szembejövőket, ennél jobban csak a selfie botokkal lehet hadakozni.) Sajnálom, hogy nem gekkó vagyok, akinek egyik szeme a lába alatt lehetne, másik a látványokon. Mert akárhova nézünk, valami csodát látunk, még ha kicsit szürkén, és homályosan is, de Kati talál egy jó szlogent: Ki a ködöt nem becsüli, az a napfényt nem érdemli.

 

Pedig mi megérdemelnénk.

 

Ahol egy kiscsit megpihenhet a víz, tele pisztránggal. Horgászat tilos hál istennek.

 

Vissza úton megnézzük alulról  az óriás vízesést ami 78 méter, ezt nem a Coruna folyó vize táplálja, de itt van választék, és víz bőven.

 

Felkapaszkodunk a barlanghoz

Hogy megnézhessünk aminek reggel csak a hangját hallgattuk.

Este hatkor visszaindulunk. Ázottan, fáradtan, még tíz órát párolgunk a buszon, reggel négykor hazaérkezünk, öt perc mulva az ágyamban. Na jó, a bakancsom levettem.